Kisebbségben élni nem leányálom. Sosem volt az, a mai, másságot álszenten agyonstrapáló világban különösen nem. Minket illetően a nem magyarok szívesen emlegetik a (főleg XIX. századi) magyarosítást, amit némi túlzással előszeretettel erőszakosnak állítanak be, ám az akkori erőszakosság igazából aligha hasonlítható össze napjaink „erőszakmentességével”.
Mert manapság, ugye, teljesen eltérőek a körülmények. A XIX. században az ember gyakorlatilag ki sem kellett mozduljon kisebbségi közösségéből, hogy gond nélkül érvényesüljön, még a többség nyelvét sem kellett bírnia. Ma viszont bármit akarunk intézni, a többség nyelve nélkül nem tudunk moccanni, mi több, ismeretét kötelezőnek tartják. Ráadásul a mai népvándorlás (többnyire a munka után) teljesen más jellegű: nem az egész törzs (falu) vándorol új élőhelyre, hanem a társadalom egyes tagjai kerülnek idegen környezetbe. Ez a kisebbség szempontjából veszedelmes, szinte azonnali lemorzsolódást, akkulturációt jelent.
Ilyen körülmények között ki a hős? Az, aki mellét verve kiáll a barikádra, hogy az első golyó telibe találja, aminek következtében nincs több hősködés, vagy az, aki békésen otthon marad, s tovább őrzi ősei üzenetét, netán az, aki világgá megy, de a csábításoknak nem engedve mégis visszatér szűkebb pátriájába, hogy ott kamatoztassa tudását a köz javára, amelyből származik? Gondolt-e már valaki arra, milyen áron tehető ez meg? S mennyire van erre egyáltalán lehetőség? Mert a szülőföldhöz való hűség nem ingyen van, kisebbségben pláne nem. Ezért meg kell dolgozni, ezért keményen meg kell küzdeni. Nem kardcsörtetéssel: serény munkával. Hőbörgő melldöngetők persze mindig akadnak – ezek az antihősök –, akik fölbújtatják az értetlen rikácsolókat, olyanokat, akiknek fogalmuk sincs, milyen a kisebbségi lét, de ezeket valahogy védi a törvény. Merthogy joguk van véleménynyilvánításra, az érintetteknek pedig arra, hogy azt elviseljék.
A minap Szerbiában jártam, Székelykevén. A falut székely telepesek létesítették vagy százhúsz éve, s egy szerb tenger közepén őrzik identitásukat. Van templomuk, iskolájuk, meg falumúzeumuk is a takarosan karban tartott faluban – csak éppen kevés a gyerek, kevés a fiatal, mert munka nincs, emiatt szélednek szerte a világba. Itt élni, ide visszatérni: az az igazi hősiesség. Mert ahhoz nem kizárólag a mindennapit kell megtenni, ehhez a körülmények biztosítása is szükséges. Sok múlik a lakosokon, mennyire ragaszkodnak önmagukhoz, de a föltételek, a körülmények biztosítása a politika dolga, minden szinten. Ugye nem szükséges ismételni, hogy nem egyszerű ez? Sok buktatóval jár, melléfogással, sikertelenséggel – ám egy Székelykeve létével is. Vajon mit tudnak erről az antihősök, akik leköpik és lehazaárulózzák azokat, akik a kisebbségi létet megvédeni igyekeznek?
Ne köntörfalazzunk: Gaudi-Nagy Tamás, volt jobbikos képviselő egy budapesti tüntetésen fölhergeli hallgatóit az arra járó Pásztor István szerbiai magyar politikus ellen, azok pedig ténylegesen leköpik, hazaárulónak, szemétládának és egyéb hasonlónak nevezik, maga Gaudi-Nagy Tamás pedig lámpavassal fenyegeti meg. Tévéfölvétel is készült az esetről, a helyszínről szinte menekülő Pásztor mellett egy rikácsoló némber ugrál és illeti a politikust válogatott jelzőkkel. A szomorú ezen az, hogy Pásztort jól látni, a hisztérikusan helytelenkedő nőszemély arcát viszont eltakarták. Vajon miért? Netán a tévé szégyelli az ilyen viselkedést? Vagy az arcátlanul átkozódónak joga van, hogy névtelen maradjon? Ha így van, miféle jog az? Ha van jogunk átkozódni, miért nincs kötelességünk viselni cselekedetünk következményeit?
A fúriaként viselkedő személy nyilvánvalóan nem tudja, milyen kisebbségben élni, milyen nehézségekkel jár az – de persze ez nem mentség. Ám nyilván nem tudja ezt Gaudi-Nagy Tamás sem, s gyaníthatóan sok mérsékelt, toleráns anyaországi lakos sem tudja, mit jelent az, milyen gondokkal, nehézségekkel, kompromisszumokkal jár mindez. A melldöngetőknek, ezeknek az antihősöknek – miként az említett esetben is – csak a szája jár fölöslegesen, de nem tudják, nem tudhatják, milyen a kisebbségi hétköznap, amikor lépten-nyomon olyasmibe botlik az ember, ami az anyaországban föl sem merül, mert természetes velejárója az életnek. Szeretném látni az ilyen antihősöket, hogyan boldogulnának olyan helyzetben. Székelykevén például. Mert ott valódi hősök élnek: nehézségekkel küzdve, de mosollyal, jó kedéllyel, szorgalommal, s összetartásra építve őrzik féltve s öntudatosan őseiktől örökölt azonosságukat. Példamutató az. S követendő.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45636″}
