„Sokféle védő ellen játszottam pályafutásom során. Volt közöttük aprótermetű és hórihorgas, ravaszkodó és brutális, nagy ritkán lovagias is.
A legkönnyebb dolgom a durvák ellen volt, mert az ember tudta, mire számítson. Egyik súlyos sérülésemet Nagyszombatban szenvedtem el. Jarábektől vártam a kíméletlen belemenéseket, s eleinte azt hittem, hogy jól következtetek, mert már az első tíz percben kétszer rátartott a bokámra. Mégsem ő lett az ítélet végrehajtó, hanem Hagara, aki egyszerűen belémrontott.
Az aprótermetű, mozgékony, tolakodó hátvédekre is ajánlatos volt odafigyelni: ők akkor is előbukkantak, amikor nem vártam. Ilyen volt az angol Stiles például, aki edzője utasítására Bobby Moore-t váltotta fel a válogatott összecsapás második félidejében, hogy sikeresebben őrizzen, mint a kollégája. A magas, darabos hátvédektől nem féltem különösebben, de ezek az apróbbak bármikor az ember sarkára léptek, akkor is, ha nem volt ott a labda.
Egyszóval: nem játszottak férfiasan, ellentétben például a jól megtermett slaviás Knesl-el, vagy a duklás Ivo Novákkal. Általában jól ment a játék Popluhár ellen: őt olyan jól ismertem, hogy ki tudtam számítani, mit fog tenni. Mindig szívósan őrzött a kassai lokomotívás Knapp Endre, aki kőkemény labdarúgó volt. Az elsőligában a meccsek előtt már sejtettük, ki lesz az „emberünk”, mert jól ismertük egymást.
A legtisztességesebb, leglovagiasabb védőm a duklás Ján Geleta volt, aki gyakran személyesen őrzött, s akivel nagy párharcokat vívtam. Jól ismertük egymást: én tudtam, hogy ő sohasem alacsonyodik le az alattomos „harcmodor” szintjére. Az évek múlásával aztán én is másképpen viszonyultam az őrzőimhez, hiszen a sérüléseim után volt időm elgondolkodni egyesek magatartása fölött. Bizony, időnként én is belekönyököltem a durváskodókba, például Vítuba.
Húsz éves koromig csak a labdára ügyeltem, de kénytelen voltam megváltozni, annál is inkább, hogy mindegyik meccsen személyes őrzőt kaptam. Így is rengeteg fájdalmas sérülés ért, szinte mindig injekcióztak a közelgő találkozó előtt.
A Slovan-beli Horváth például, aki a válogatottban a csapattársam volt, bármikor belém talpalt, ha nem figyeltem oda! Ha jól ment a játék, annyira lekötött a meccs, hogy teljesen kikapcsoltam a szurkolókat – de ennek az ellenkezője is igaz. Mindenesetre sohasem kiabáltam vissza. Amikor gólt lőttem a braziloknak és felcsattant a taps, akkor tudatosítottam, hogy közönség is van, pedig amikor kivonultunk a pályára, szinte megriadtam annyi ember láttán.
A játék hevében gyakran elfelejtkezik a nézőkről a focista. A mérkőzés folyamán általában tudat alatt reagál a bekiabálásokra az ember. Amikor én is szabálytalankodtam, és fütyülni kezdtek a nézők, „észrevettem” magam. Egyvalami azonban biztos: a közönség sohasem tudta elvenni a kedvem a játéktól! Erre jó példa egy prágai eset, még 1966-ból.
Tizenkilenc éves voltam akkor és a Slavia ellen mérkőztünk Prágában. Huszonötezren jöttek ki az Eden-beli stadionba, mert a meccsnek óriási volt a tétje: ha a Slavia legalább egy pontot szerez ellenünk, bajnok! Hat perccel a befejezés előtt, gól nélküli állásnál, tizenegyeshez jutottunk.
Elképzelhető, mi játszódott le a pályán és azon kívül! Én voltam a kiszemelt végrehajtó. Odajöttek hozzám a hazai játékosok és kértek, hogy ne lőjem be a büntetőt. A közönség fütyült és ordibált, hogy megzavarjon. Természetesen belőttem a gólt, mert úgy éreztem, ez a tisztességes. Néhány slaviás játékos aztán megkergetett a pályán és a nézők is fenyegettek, de a lelkiismeretem tiszta maradt.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívuma és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
