Szlovákia legkeletibb nemzeti parkjában, a Polonyinákban sakált láttak. Az illetékes hatóság szerint erre még soha ezelőtt nem volt példa. Dél-Szlovákiában a kilencvenes évektől kezdődően észleltek nagyobb számban aranysakált (Canis aureus), elsősorban a Csallóközben és a Bodrogközben.
A napokban jelent meg a hír, hogy a Felsővízközi (Svidník) járásban sakáltetemre bukkantak. A szakembereket is meglepte a hír, valószínűleg ez ennek a sztyeppi eredetű, rókára, farkasra egyaránt hasonlító kutyaféle ragadozónak a legészakabbi észlelt előfordulása. Délebbi tájainkon azonban már jó pár éve ismét nem számít ritkaságnak. Több mint húsz éve tért vissza az őshonosnak számító aranysakál a Kárpát-medencébe, azóta már néhány ezer példánya él Magyarországon és Szlovákiában. A csallóközi Bodak és Kulcsod vidékén több darabját számolták meg a kilencvenes években, de a már azóta elhunyt királyhelmeci Bogoly János is beszámolt bodrogközi előfordulásáról.
Az elmúlt évszázadokban nádi farkasnak, toportyánnak vagy toportyánféregnek is nevezték, Arany János Toldijában a főhős ezeket győzi le. Ordít, mint a fába szorult féreg, használjuk időnként a szólást, miközben nem is tudatosítjuk, hogy a féreg valójában a csapdába esett sakálra utal. Dr. Heltai Miklós magyarországi egyetemi docens pár éve az Origónak úgy nyilatkozott, hogy az aranysakál őshonos tagja a hazai faunának, bár valószínűleg mindig csak alacsony sűrűségben, kis területeken fordult elő. Ennek valószínű oka, hogy a történelmi Magyarország a faj elterjedési területének északi szélén található. A 19-20. század fordulóján kifejezetten ritka ragadozónak számított, a negyvenes években ejthették el tájainkon az utolsó ismert példányát. A szakirodalom szerint a 20. század közepére az aranysakál közép- és kelet-európai elterjedési területeinek jelentős részéről – beleértve ebbe a Balkánt is – eltűnt, vagy száma drasztikusan megfogyatkozott. Ennek okai valószínűleg az élőhelyek gyors és jelentős változása, valamint a folyamatos, erős, minden eszközt igénybe vevő üldöztetés volt. Jelentősebb állományai a görög tengerparton elszigetelten, illetve Bulgáriában maradtak fent. Ez utóbbi helyen 1961-ben védelem alá helyezték. A védelem, az alkalmazkodás és a stabilizálódó élőhelyi feltételek, a klímaváltozás együttesen járultak hozzá a faj állományainak regenerálódásához, majd újbóli terjedéséhez. Már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején több fiatal hím egyeddel is találkoztak Magyarország déli részein, de szaporodó állományokról ekkor még nem tudtak. A kilencvenes évek elején kezdtek el sokasodni a megfigyelések. 1994-től datálják a faj megtelepedését, rendkívül gyors terjedését. És ugye, az állatok számára nem léteznek államhatárok, Dél-Szlovákiában is megjelentek.
Az aranysakál körülbelül 50-100 centiméter magasságúra nőhet, testtömege 7-15 kilogramm. Színezete nagyon változatos, általában szürkés, barnás, vöröses, de akár fekete is lehet. Táplálékát jellemzően kisrágcsálók, pockok, erdei egerek alkotják. Fogyaszt növényeket és rovarokat is, alkalmanként pedig nagyvadfajok teteméből vagy fiataljaiból is táplálkozik.
Michal Zozuľák, a Felsővízközi Regionális Élelmiszer- és Állategészségügyi Felügyelet igazgatója szerint meglehetősen kicsi az esélye, hogy erdei sétánkon aranysakálba botlunk, mert nagyon félénk fajta. A legnagyobb veszélyt a szabadban legelő juhokra, kecskékre jelentheti, mert valóban képes arra, hogy a nyájból elragadjon egy-egy példányt. Egy nagyobb testű pásztorkutya azonban simán elbánik vele.
BA, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47585″}
