A komáromi szekeresgazdák gazdag hagyatékát ezentúl nemcsak a Duna Menti Múzeum tárlói őrzik, hanem a szekeresgazda-ivadékok által kezdeményezett polgári társulás is.
Komárom egykori meglehetősen zárt társadalmi rendjének a gerincét alkották évszázadokon át a szekeresgazdák, akikről olyan szeretettel és megbecsüléssel írt regényeiben a városban született nagy magyar mesemondó, Jókai Mór is. Nemcsak Komárom városában tisztelték és becsülték a nyakas kálvinistáknak ismert, ünnepnapokon ezüstgombos fekete-magyarban, ezüst mentelánccal, kócsagtollas, prémes süveggel, sarkantyús csizmában az istentiszteleteken és a nyilvánosság előtt megjelenő szekeresgazda atyafiakat, hanem szerte az országban, sőt még annak messze a határain túl is.
Szorgalmuk, erkölcsi tartásuk és műveltségük szinte fogalommá vált, nemhiába tartották magukat a Komáromot alapító honfoglalók leszármazottainak… „a könnyen engedő városi elemekkel szemben tömör elem áll fenn, mely hajlam és hivatás szerint egynemű, nem vegyül, és csak kevés töredéke veszi fel a divat mázát” – így jellemezte őket többek között Herman Ottó, nagy természettudósunk, aki örökbecsű munkáihoz gyakran Komáromban gyűjtött adalékot.
A komáromi szekeresgazdák többségükben úgynevezett armális, „hétszilvafás” nemesek voltak, hiszen csak kutyabőrrel rendelkeztek, vagyonnal nem, s így két kezükkel, mindennapi rendszeres munkával tartották el magukat és családjukat. Az áruszállításon kívül fő foglalkozásuk a hajóvontatás volt, gabonával, sóval, borral és épületfával megrakott súlyos dereglyéket vontattak árral szemben a Dunán felfelé egészen a Németországban levő Ulm városáig.
Jókai aranyemberének a kora Komáromban három évszázadig tartott, a tizennyolcadik és a 19. században virágzott és a huszadik század első felében fokozatosan elhalt, mivel egyre jobban tért hódított a gőzhajózás. Az utolsó hajóvontatásra a második világháború idején, 1942-ben került sor. A hajók vontatásához apáról fiúra szállt tudásra és tapasztalatra, a folyó mentén partokon kialakított vontatóutak karbantartására, de nem utolsósorban az erre a célra kitenyésztett 15, illetve 21 pár lóra volt szükség.
Amint azt Jókai is nagyszerűen ecsetelte regényeiben, a komáromi szekeresgazdáknak erős volt a kötődésük a református valláshoz. Mivel az ellenreformáció idején templomukat elvették, a mai Kossuth tér helyén volt temetőben építettek maguknak fából imaházat, majd amikor szabaddá vált a városban is a vallásgyakorlás, ezüst menteláncaikat és gombjaikat, a feleségeik pedig ékszereiket adományozták templomépítés céljára. Ily módon egy-egy szekeresgazda két és fél, három kilogrammnyi ezüsttel és kétkezi munkájával járult hozzá az egykori Szombathy utcában felépült komáromi református templom munkálataihoz, amelyhez ingyen kilencven napig tartó úton szállították a messze Boszniából az épületfát és Tatáról a téglát.
Elsősorban nekik volt köszönhető, hogy a városban felépült a Felvidék legnagyobb református temploma. A szekeresgazdák művelt, írástudó emberek voltak, akik anyanyelvükön kívül latinul és németül is jól beszéltek, és minden család almáriumában egyaránt megtalálható volt a Károli Gáspár-féle Biblia, az imádságos könyv és a Komáromi Kalendárium.
A komáromi szekeresgazdák gazdag hagyatékát ezentúl nemcsak a Duna Menti Múzeum tárlói őrzik, hanem a szekeresgazda-ivadékok által kezdeményezett polgári társulás is, amely a Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesülete névvel január 14-én tartotta alakuló ülését a református parókia tanácstermében.
A szép számban megjelentek, köztük erdélyiek és Magyarországra elszármazottak is, jóváhagyták az egyesület alapszabályzatát, majd az eskütételt követően megválasztották annak vezetőségét és elnökét Farkas Gáspár személyében, aki székfoglaló beszédében többek között ezt mondta: „A komáromi szekeresgazda családokat nagyban megritkították az első és második világháború veszteségei, de a legnagyobb mértékben a beneši dekrétumok által elrendelt kitelepítések, amelyek következtében az eredetileg mintegy 150-200 szekeresgazda családból csak megközelítőleg 15-20 maradt a városban. Csakis rajtunk áll, hogy őrizzük és ápoljuk elődeink örökségét és hagyományát.”
A Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesülete nemcsak a szekeresgazdák leszármazottaiból álló alapító tagokból áll, de szívesen látnak maguk között minden érdeklődőt, aki a magáévá teszi az egyesület alapszabályzatában lefektetett elveket és célokat.
Az eseményről készült képeket a Képgalériánkban tekinthetik meg.
Németh István, Felvidék.ma
Képek: a szerző felvételei és archívumából
