Beteljesedett nagyon sokunk régi vágya, s történelmünk leghosszabb szabadságharca, annak vezére, a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc végre méltó helyre került naptárainkban – kezdte ünnepi beszédét Fehér István révkomáromi tanár a budapesti március 27-i megemlékezésen.
„339 évvel ezelőtt édesanyja, Zrínyi Ilona nem akármilyen gyermeknek adott életet, hiszen pl. mi, gúnyhatárokon kívüli magyarok jól tudjuk, a magyart körülvevő nemzetek még ma is mindent elkövetnek azért, hogy magukénak mondhassanak olyan történelmi személyiségeket, mint az a hatalmasság, akinek ünneplésére ma itt megjelentünk, remélhetőleg a Kárpát-haza minden szegletéből!
Végre olyan esemény történt ebben a politikától túlságosan is átitatott világunkban, amelyre – őszintén mondhatom önöknek – én nem is számítottam, pontosabban ilyen gyorsan nem! A Rákóczi emléknapért a legtöbbet tevők bizonyára ezt másképpen látják, hiszen az ő erőfeszítéseiken keresztül nézve nyilván ez a dolog másképpen látszik! Meghallgatta a kis embert, az egyszerű civil magyart a nagy politika, s ez barátaim ma nagyon-nagy dolog!
Hiszen megszoktuk már ebben a fene-nagy demokráciában is, hogy minden a pénzről, az ilyen-olyan háttéralkukról és lobbikról szól. Most pedig pontosan nem ez történt: ebben a csodálatos Házban ülő és dolgozó képviselők a Rákóczi emléknapot ellenszavazat nélkül, két – számomra érthetetlen tartózkodással ugyan, – de megszavazták! Talán belátták, hogy a Fejedelem személye, és az ügy, amit képviselt – harc, a Habsburg abszolutizmus ellen – végre el kell, hogy nyerje méltó helyét sok-sok év után!
Viszont azt is gondolom, hogy ha a Nagyságos Fejedelem ma élne, bizonyára megdorgálna bennünket, s kiosztaná a feladatokat e Házon belül és kívül is! Hogy a Kárpát-hazán belül és kívüli állapotokról már ne is szóljak… Vagy talán mégis!
II. Rákóczi Ferenc a Felvidék szülötte, ezért nézzük most meg, milyen az ő leszármazottainak helyzete napjainkban.
Sajnos már bőven nyugdíjas korú, 70 éves lesz a „Kassai Kormányprogram” épp a jövő héten, április 5-én.
Ez a szégyenletes dokumentum Eduard Beneš elnöki dekrétumaival teljes összhangban megpróbálta a felvidéki magyarságot ellehetetleníteni, kitelepíteni az országból, és Csehszlovákiát kizárólag a csehek és szlovákok homogén nemzetállamává alakítani. A kormányprogram 1945 áprilisában kimondta a magyar kisebbségre vonatkozólag a kollektív jogfosztás határozatát, semmibe véve a nyugati szövetségesek tartózkodó álláspontját, napirendre tűzve a magyar kisebbségnek a diplomáciai eszközök bevetésével elérendő elűzését.
Az 1945 áprilisában közzétett kassai kormányprogram már elővetítette az Eduard Beneš nevéhez köthető dekrétumokat, ugyanis a felvidéki városban közzétett dokumentum VIII. pontja a magyar és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította.
A Beneš-dekrétumok már május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát, június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról, július 20-a után pedig a prágai kormány már a magyar területek kolonizálásáról – azaz szlovákok és csehek betelepítéséről – határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket.
Szerte az országban „magyar perek” indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján ezreket ítéltek el – Kassán például egy eljárás során 600 embert találtak vétkesnek. A jogfosztó program tetőpontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. dekrétum volt, mely valamennyi magyart és németet megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és ellehetetlenítette életüket.
A világháború vége és a kommunista Gottwald-féle fordulat közötti három évben a helyi magyarságtól elvették életlehetőségeit, vagyonát, igyekeztek erőszakkal kitoloncolni az országból, majd a párizsi béke megkötése után kitelepítésekkel, kényszermunkával és az úgynevezett „reszlovakizációval” próbálták megtörni a kisebbségi öntudatot.
Hogy miért mondom el ezt pont most, pontosan ma? Csupán azért kedves barátaim, mert mai dolgaink a Felvidéken, Kárpátalján, de sorolhatnám tovább, megemlítve a Világ legszebb hegykoszorúja mentén élő véreinket, tehát amennyiben most bennünket, 21. századi magyarokat a Nagyságos Fejedelem lát, hát összeszorul a szíve! Ugyanis pontosan olyat, vagy nagyon hasonlót lát, mint annak idején, amikor seregeivel szembeszállt az elnyomó, kizsákmányoló hatalommal! Mert hogyan is állunk ma? Kárpátalján véreinket golyófogónak, ágyútölteléknek küldik egy olyan háborúba, melyhez nekik az égvilágon semmi közük sincs! Erről ugyebár itt és most nem is beszélnénk, ha anno az ún. demokrácia hajnalán valaki vagy valakik visszafogadták volna őket mindenestől, ahogyan azt illik, mert azok kínálták, hiszen rend a lelke mindennek!
Nálunk, a Felvidéken pedig ma is ott tartunk, hogy bújtatott kitelepítés van folyamatban, rejtett formában úgy beállítva azt, mint ha az csak nekünk lenne jó. Ma is földönfutókká lettünk a saját szülőföldünkön (hiszen nekünk hazánk még nem is volt) pusztán azért, mert éltünk a végre felkínált lehetőséggel és felvettük a megcsonkított anyaország állampolgárságát! Nem más, mint az ottani miniszterelnök és a belügyminiszter állította egy félholtra vert magyar lányról, hogy hazudik és önmaga megverője pusztán azért, mert Nyitrán, az egykoron magyar városban magyarul merészelt telefonálni az utcán!
Ugyanezen két politikus főzte ki boszorkánykonyhájában azt a gyalázatos ellentörvényt, amely a magyar állampolgársági törvény ellenében készült. Erről a nevetséges „fércmunkáról” ennek a kiskorú államnak – lám, minő irónia – kassai székhelyű alkotmánybírósága évekig nem mond véleményt csupán azért, mert jogfosztott magyar emberekről van szó, s mert egyébként is mindenki tudhatja, politikai megrendelésre dolgozik, persze már amikor kedve tartja! Az a döntés ugyanis 4 évnyi időhúzás után, hogy nincs is döntés! A magyarokkal ezt is meg lehet csinálni, hiszen szerintük már nem is állampolgárok, csak adófizetők vagyunk! Az EU-nak pedig manapság a magyar nem igazán a barátja, no!
De szólhatnék nyelvtörvényről, magyar nyelvű feliratok tiltásáról, eltüntetéséről, vagy arról a gyalázatról, amit egy magyar-gyűlölő, ma már szerencsére nem parlamenti képviselő engedett meg magának a 2 Komáromot összekötő Erzsébet híd felvidéki tövében, hogy Kőoszlopon köszöni a Trianoni gyalázat döntéshozóinak, hogy akkor, 1920. június 4-én azt, és úgy tették, ahogy!
De nem hagyhatom szó nélkül, hiszen II. Rákóczi Ferenc sem hagyná bizonyára, hogy a napokban azt is le kellett nyelnie felelős magyar kormánytag szájából a felvidéki magyarnak, hogy az éppen 20 éves, gyalázatos magyar-szlovák alapszerződés IDÉZEM: „kiállta az idők próbáját”! Ha valaki fiatalabb, vagy csupán nem emlékszik rá elmondom, hogy ezt pedig egy magyarfaló tót, és egy pufajkás írták alá annak idején!
A helyzet tehát így ünnepelve is az, hogy bizony akad még tennivalónk bőven, mert ha ezt nem tudatosítjuk, de azonnal, akkor megérhetjük, hogy a harangok nem a mi dicsőségünkre fognak szólni, mint naponta délben, hanem az elmúlásunkat fogják siratni a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben vagy a Vajdaságban!
II. Rákóczi Ferenc példát mutatott nekünk, s nem akármilyet. Minden magyar embernek kötelessége tenni a nemzetért, s nem csak ünnepeink idejekor, hanem főleg a szürke hétköznapokon, mert olyankor is dőlnek el nemzeti ügyeink!
De ez a mai nap mindezek ellenére egy győzelemmel ér fel, hiszen ami már meg van, azt csupán meg kell őrizni, de ez sem egyszerű faladat. Megtoldanám még, szíves engedelmükkel azzal, hogy ami pedig még nincs meg, azért küszködnünk, harcolnunk kell nap mint nap, nem feladni azt sem, ami napjainkban talán sokak számára álomnak tűnik, netán gondolni sem mernek rá, mert szent igaz, hogy „csak az nem lesz a miénk, amiről önként lemondunk”!
Csak ez lehet, és semmi más II. Rákóczi Ferenc hagyatéka!
Éljen a Nagyságos Fejedelem, éljen a Nemzet!” – mondta beszédében Fehér István.
Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52733″}
