Hálásnak kell lennünk elődeinknek, hogy kitartottak, mert nekik köszönhetően beszélhetünk magyarul a Felvidéken – mondja Bencze Dávid, a Rákóczi Szövetség a Felvidéki kitelepített magyarok emléknapjára kiírt pályázatának idei győztese.
A Rákóczi Szövetség idén februárban pályázatot hirdetett magyarországi és határon túli középiskolások, valamint főiskolások, egyetemisták részére a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából. Az ünnepélyes eredményhirdetésre és díjátadóra április 12-én az Országház Felsőházi termében került sor. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke köszöntő beszédében elmondta, hogy ifjúsági programjaik jó alapot biztosítanak ahhoz, hogy a határokon túl átívelő nemzeti egyesítés eredményes legyen. A 65 beérkezett pályamű közül az egyetemisták és főiskolások között első helyen végzett történelmi esszéjével Bencze Dávid. A komáromi Selye János Egyetem harmadéves történelem-német szakos hallgatója nyilatkozott a Felvidék.ma-nak.
Mi motiválta abban, hogy megírja ezt a tanulmányt?
Leginkább a kíváncsiság, az ismeretlen dolgok megismerésének a vágya. Ha tudok valamit, az még nem elégít ki, akkor még mélyebbre ásom és tovább kutatok. Az igazság keresése vezetett, hiszen sok téves információ kering a világban. Sok dolgot rosszul látunk, ezeket tisztázni kell. Szeretek utánanézni a dolgok mögötti igazságoknak. Ebben nagyon sok segítséget kapok történész-tanáraimtól: Simon Attilától, Szarka Lászlótól, Popély Árpádtól, Vajda Barnabástól és Vadkerty Katalintól. Nekik köszönhetően jobban tudatosult bennem az igazság keresésének a fontossága, ami a tisztánlátáshoz elengedhetetlen. Harmadsorban pedig – cserkész létemre – Baden-Powell, a cserkészet megalapítójának a gondolata motivált. A cserkészeknek szóló üzenete irányítja az életemet: kitartónak és hasznosnak lenni a közösség számára.
Korábban vett már részt hasonló pályázaton?
A Rákóczi Szövetséghez nem ez volt az első benyújtott munkám. Az 1956-os forradalom tiszteletére hirdetett 
pályázati kiírásban már megmérettettem magam. Ezen a pályázaton 3. helyezést értem el Tardoskeddről, a lakóhelyemről készített munkával. Ez egy irodalmi esszé, melyben szereplőim sorsa szorosan kapcsolódott a világháborúk és kitelepítések eseményeihez. Ebben a dolgozatban éltem az „oral history” lehetőségével és két család példáján keresztül mutattam be a tardoskeddi kitelepítéseket.
Akkor meg sem lepődött, hogy most első helyezést ért el?
Dehogynem! Nem tudtam előre, mi fog történni a parlamentben. Számomra is nagy meglepetés volt, hiszen a különdíjazottak nevei hangzottak el elsőként és olyan rangos egyetemek hallgatóinak a nevei, mint a Pécsi Tudomány Egyetem, vagy a budapesti ELTE. Megvallom őszintén, akkor egy kicsit esélytelennek tartottam magam. Ezért aztán még nagyobb volt az örömöm, amikor meghallottam a nevem. Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy a Selye Egyetem színeiben indulva én lettem az első helyezett. Szuper érzés! Nem vagyok egy előre izgulós, vagy helyben izgulós fajta. Rajtam mindig utána tör ki a „pánik”. Ahogy jöttek sorban az emberek, reszkető kezekkel fogadtam a gratulációkat.
Mit gondol, miért az Ön dolgozatát ítélték a legjobbnak?
Azt nem tudom. Amikor Kun Ferencz méltatásában elmondta, hogy hozzá azok a dolgozatok álltak közel, amelyek személyes, egyéni sorsokat mutattak be, akkor azt gondoltam, hogy nincs esélyem. Hiszen szisztematikusan és tematikailag elosztva írtam meg a pályamunkámat, egyéni színezete talán csak az utószóban van. Edvard Beneš emigráns kormányának tevékenységével kezdtem. Azzal a témával indítottam, hogy az újonnan alakuló Csehszlovákiában hogyan merült fel a nemzeti kérdés, hiszen kezdetben Beneš nem is foglalkozott a magyar témával. Alapos kutatómunkával megkerestem az előzményeket, amelyek Moszkváig, 1943-ig nyúlnak vissza.
A kommunista párthatalom indítja el a kollektív bűnösség fogalmát, először a németekre, majd kiterjesztve a magyar nemzetiségűekre is. Bízva abban, hogy ezáltal az etnikai tisztogatás által egy egységes nemzetállamot sikerül kialakítani Csehszlovákiában. A Kassai Kormányprogram kihirdetésekor ott voltak a kommunisták az aláírók között. Már ekkor sejteni lehetett, hogy a csehszlovákiai magyarok sorsa veszélybe kerül. Tehát a dolgozatom történelmi tényekkel, tudományossággal íródott tanulmány, nem pedig szívet facsaró egyéni sorsokat bemutató alkotás. Bár itt el kell mondjam, hogy pusztán a tények is magukért beszélnek, megrázóak önmagukban is. A Beneš-dekrétumok életbelépését követően a magyar és szudétanémet kisebbségtől elvették az állampolgárságukat. Utána számos jogfosztó törvényt hoztak, lényegében kimondottan a kisebbségek ellen, amivel ezek az emberek sorstalan útra jutottak. Gyakorlatilag etnikai tisztogatások zajlottak.
Egy kis empátiával ma is könnyen beleképzelhetjük magunkat azoknak a helyébe, akiket marhavagonokra tettek és deportálták őket, vagy a lakosságcserére ítélt emberek helyébe. A visszaemlékezők elbeszéléseiből kiderül, hogy sejtelmük sem volt róla, mi vár rájuk, milyen sorsra jutnak. Nem szívesen beszélnek róla ennyi év távlatából , még a családokon belül sem.
Kutatóként hogyan látja ezeket a történelmi eseményeket?
Mint bármelyik jó érzésű ember. Szomorúsággal tölt el, hogy ilyen megtörténhetett. Számomra a legelfogadhatatlanabb, szinte már dühítő az, hogy a velünk élő nagymamám a hatályon kívül helyezett, de jogilag máig érvényes Beneš-dekrétumok miatt háborús bűnös. Pusztán a léte miatt, mert magyar.
A díjátadón elhangzott, hogy a feloldozás, a bocsánatkérés még várat magára. Mit gondol, meddig kell várnunk?
Példaértékű történelmi tettként minősítem, hogy a csehek 2013-ban bocsánatot kértek a szudétanémetektől. Nagyon várom, hogy hasonló lépésre szánja el magát a szlovák kormány. A XX. században korcs rendszerek irányítottak. Sajnos ennek az eredményét még mi is érezzük, ami ellen fel kell emelnünk a hangunkat. Tenni kell azért, hogy a következő generáció ilyet ne éljen meg, még gondolatban se merüljön fel. Arra kéne irányítani mindkét felet, hogy ne csak keressük a közös történelmünkben a szembeütköztető dolgokat, de oldjuk is meg azokat. Ne a Dunán dobáljuk át a sérelmeinket, hanem közösen tegyünk a megoldásért és arcunkat a jövő felé fordítsuk.
Fontos feladatunk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Hálásnak kell lennünk elődeinknek, hogy kitartottak és nekik köszönhetően itt élünk ma is a Felvidéken, magyarul beszélünk, és ez a beszélgetés is magyarul folyik. Meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek és azoknak, akik kérik a bocsánatunkat. Bíznunk kell abban, hogy mindkét fél részéről orvoslásra kerülnek ezek a szörnyű tettek, amelyek beárnyékolják a jelenünket, de a jövőnket már reméljük nemsokáig.
Két pályaművet említett, amellyel nyert. Van több írása is, hol találkozhatunk ezekkel?
Természetesen több írásom is van. Egyelőre a fióknak írok. Jelenleg a szakdolgozatomon dolgozom. Szintén ebből az időszakból írom, témám a keresztény papok üldöztetése az irányított demokrácia időszaka alatt. Kevés ezzel a témával foglalkozó tudományos írás van, talán ezért is kért meg a Remény c. katolikus hetilap, hogy írjak az újságukba ezzel kapcsolatosan. Nagy megtiszteltetés ez a számomra. Akárcsak az a felkérés, amit egy erdélyi újságtól kaptam közvetlenül a díjátadó után. A történelmi rovatukba írhatok, ennek is nagyon örülök.
Szalai Erika, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53048,53076″}
