55989

A héten három cikket is olvastam, amely ilyen vagy olyan összefüggésben a szlovákiai magyar identitásválságával foglalkozik/bizonyára, több is van, csakhogy azokat én nem olvastam/.
Ugyanis, nem nevezhetem másnak azt, mikor a szlovákiai magyar a facebook profiljában szlovák formában, szlovák betűkkel írja ki az ő magyar nevét – és ez még csak nem is zavarja! Ezért lehet valakiből Takáč esetleg Kováč, vagy Takáčová, Kováčová.

Engem, bizony zavart, mikor évtizedekig a Stakó név volt feltüntetve az igazolványomban, holott, rajtam kívül, a családban mindenki Sztakó néven szerepelt a hivatalos okmányokon. Úgy látszik, azonban, hogy az ipolysági kórházban egy nemzeti érzelmű bába volt éppen szolgálatban, és vezette be anno a nevemet az anyakönyvbe, akinek eszébe se jutott, hogy mást írjon be, mint a szlovák változatot.
Hozzá kell azonban tennem, hogy aláíráskor, mindig is a Sztakó formát használtam, egyszerűen azért, mert ezt tartottam a logikusnak, hogy én is úgy írjam a nevemet, mint a többiek a családban – és láss csodát, ez sosem okozott gondot, mikor a hivatalos ügyeimet intéztem!
Öt évvel ezelőtt aztán, elérkezett a pillanat, hogy rendezzük ezt a kérdést – azon egyszerű oknál fogva, mert a nevem is az identitásom része!

Hallgatom, a rádióban a szakértő arról beszél, hogy a szlovákiai magyarnak meg kellene engedni a kettős identitás vállalását, mert akkor, úgymond, nem fogynánk ilyen ütemben. Nagyon okos dolgokat mond, hivatkozik statisztikákra, amivel nem is tudok vitatkozni, engem azonban valahogy mégse tud meggyőzni.

Persze, nekem is többféle identitásom van. Van, egyrészt keresztény identitásom, másrészt, európai identitásom is van, azonkívül, kulturális identitás is létezik, amely az anyanyelvhez köt, ahogy beszélek– de nemzeti identitásom csak egy van: a magyar!

Különben, előfordulhatna, hogy az én kettős identitásom összezavarodna, és megtörténhetne az, amit a portál egyik cikkében a szerző idéz, hogy a kisgyerek egy mondatot magyarul kezd el, de szlovákul fejezi be.

Sztakó Zsolt, Felvidék.ma