60087

A márciusi ifjak által 168 esztendővel ezelőtt – 1848. március 15-én – megfogalmazott tizenkét pont egy fő követelése volt, hogy „(…) magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.”

A nem sokkal később megalakult felelős magyar kormány ennek érdekében igyekezett minden követ megmozgatni, a bécsi kamarilla pedig azt megakadályozni. Jó pár huszárszázad mégis hazakerült külországból, így a felvidéki Vilmos-huszárok két százada is.

Amikor 1848 őszétől már a fegyvereké volt a szó, Kossuth ügynökei keresték fel a Csehországban és Galíciában állomásozó magyar huszárokat, tarsolyukban a külhonban állomásozó magyar csapatokhoz intézett Kossuth-féle kiáltvánnyal, mely gyújtó hatást váltott ki a huszároknál. A felvidéki legénységű Coburg- és Vilmos-huszárok zöme így jutott haza szerencsésen, míg a jászkunokból álló Nádor-huszárok már jóval nagyobb áldozatok árán verekedték haza magukat Csehországból és Ausztriából.

2016 március idusán a Vilmos-huszárok hazaszökésének felidézésével kívánunk emlékeztetni a Felvidék keleti részének névtelen hőseire.

Kossuth hazahívó szózata

A galíciai Tarnopolban állomásozó Vilmos-huszárok – ezredtulajdonosuk: III. Frigyes Vilmos porosz király – legénységi állománya a Felvidék keleti vármegyéiből származó magyar, tót és ruszin legények voltak. A császári-királyi 10. huszárezred fűzöld csákót, fekete-sárga zsinóros, sárga gombos világoskék öltözetet viselő huszárjainak nagyobb részét még 1848 júniusában vezényelte haza az osztrák Hadügyminisztérium. Az ezred 1. és 2. őrnagyi osztálya – összesen négy század – tért haza, s velük tartott a tisztikar nagyobbik része is. Galíciában maradt Vilmos-huszárok joggal vélhették, hamarosan az ezred másik fele is Magyarországra indul. Nem így történt, ráadásul a Tarnopol környékén állomásozó huszárokat egyre többen kezdték el figyelni. Hozzájuk is eljutott Kossuth hazahívó szózata, melynek következő mondatai megerősítették hazaszökési szándékukat: „Ha Ti azt várjátok vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok haza jönni, s hazátokat védeni – s addig nem jöttök: úgy a magyar haza elveszett. – Ti nem fogtok találni egyebet leégett falvaknál, úton heverő magyar holttesteknél; nem fogtok találni egyebet egy nagy temetőnél, melybe a bécsi udvar hitszegő árulása a magyar nemzet hírét, nevét, becsületét eltemette, és magyar hazátok rácz és illyr rablók prédájává tette. Fel, fel tehát, fel vitéz magyarok! haza! haza! Itt égetik az árulók faluitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll. Nem magyar az, czudar az, a ki hazáját nem védelmezi! Fel, fel vité magyarok! Előttetek eltitkolták a király parancsát, – íme én róla tudósítalak. Eltitkolták a nemzet óhajtását, íme én tudtotokra adom! A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket. A hazának vitéz karjaitokra szüksége van. A haza élet-halál veszélyben van! Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.”

László tizedesék és Szontágh hadnagyék szökése

László János tizedes volt az, aki elsőként adta szökésre fejét. 1848. október 11-én, éjjel 3 órakor indult el Czortkowról az ezredesi osztály 1. századának 50 huszárjával. Századparancsnokuk hamar észrevette szökésüket, így ottmaradt huszárjaival és szekerekre ültetett császári gyalogosokkal eredt a szökenyények után, akik a Kárpátok felé igyekeztek. A László tizedes vezette Vilmos-huszárok érzékeny veszteségeket szenvedtek el, hiszen az üldözőkkel vívott harcokban 12 emberük esett el, egy huszár úsztatás közben a Dnyeszterbe fulladt, egy másik pedig lovával zuhant le az egyik hegyi út melletti szakadékba.

A 36 főt számláló szökevény csapat október 16-án délelőtt 11 órakor lovagolt be Taracközre, ahol a László tizedes által megfogalmazott esküt tették le: „Mi magyar hű vitézek esküszünk a magyarok Istenére, hogy magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar. Esküszünk, hogy azon vezérünket, kit mi a szó többségével választunk, utolsó percig el nem hagyjuk, érette életünket is feláldozzuk, őt hallgatjuk s neki a legnagyobb mértékben engedelmeskedünk. Ki ezeket közülünk nem teljesíti, nem tartjuk Isten áldására érdemesnek, hogy kardját oldalán viselje, hogy a hazai föld fedezze, hanem, hogy Isten a legcsodálatosabban verje meg. Bárki legyen közülünk áruló, készek vagyunk első golyóbisunkat neki ereszteni. Mind vízen, mind szárazon, mind tűzben, vérünket ontjuk a magyar hazáért. Isten minket úgy segéljen! Amen.” Alig pár nappal később a huszárok Mihályi Gábor máramarosi kormánybiztos kísérték, amikor egyikük megtagadta az engedelmességet, ezért társai – esküjük szellemében – irgalmatlanul összevagdalták.

Mindeközben a Tarnopolban lévő alezredesi osztály 1. százada és szökni készült, a huszárok igyekeztek tisztjeiket megnyerni maguknak, ugyanis tiszti vezetés nélkül nem akartak nekivágni a kockázatos útnak. A 25 esztendős zabari Szontágh Frigyes hadnagy vállalta vezetésüket, aki embereinek élelmezésére 450 forintot vételezett fel az ezredkasszából, s úriember lévén, ezen tettéről levélben értesítette ezredparancsnokát, kérvén őt, hogy a felvett összeget a Tarnopolban visszahagyott személyes holmijának és lovainak eladásából pótolja. Október 24-én éjfélkor indult el Szontágh hadnagy és 195 huszárja. Mivel Tarnopolban tekintélyes létszámú helyőrség állomásozott, a huszárok lovaik patáit szalmafonatokkal csavarták be, nehogy azok patacsattogása időnek előtte elárulja szándékukat. Ennek dacára az egyik gyalogsági laktanya őrsége mégis figyelmes lett rájuk, s kis idő múltán két század, szekérre ültetett gyalogos eredt utánuk. A huszárok másnap alkonyatkor érkeztek meg a Dnyeszterhez és Szontágh hadnagy alig kelt át csapata első felével, amikor az őket beérő császáriak tüzet nyitottak rájuk. A Dnyeszter bal partján rekedt huszárok nem törődve a túlerővel, rárontottak a gyalogosokra és egy részük kivágta magát, míg mások fogságba estek. Eközben a folyó túlpartján Szontágh hadnagy embereit is megtámadták, akik közelharc árán törtek ki a gyűrűből és sikeresen megmenekültek. Október 27-én délben érkezett meg Kőrösmezőre Szontágh hadnagy és 83 huszárja. A parancsnok első dolga volt, hogy az ezredkasszából elhozott összegből megmaradt 29 forintot letétbe helyezze Mihályi kormánybiztosnál.

Zsurmay ex-hadnagy és kétszáz huszárja

Ekkor már csak két század Vilmos-huszár maradt Galíciában, az ezredesi osztály 2. százada Trembowlán, az alezredesi osztály 2. százada pedig Zbarazon. Mindkét század egyszerre szánta el magát a hazamenetelre, köszönhetően Bukovits Károly őrmesternek, valamint Panker Alajos és Rácz Boldizsár tizedeseknek. Mivel a Zbarazban lévő huszárszázad tisztjei jobbára idegenek voltak, a huszárok – érthető módon – nem bíztak meg bennük. Egy kvietált hadnagyuk, a környéken gazdálkodó Zsurmay Lipót (eredeti nevén: Lipoty Žurmański) állt élükre, és az indulás idejét október 26-ra tűzték ki. Hogy idő elő ki ne tudódjon a dolog, a szakasztizedesek nem osztották ki a zsoldot, nehogy valamelyik huszár borgőzös fejjel kibeszélje tervüket. Október 26-án a lőszerraktár feltörését követően este 8 órakor a huszárszázad útra készen állott, melynek állományához Trembowlán csatlakozott a másik svadron, így duzzadt a csapat létszáma 200 főre.

A huszároknak nem csak a császáriaktól, de a félrevezetett lengyel lakosságtól is tartaniuk kellett, mivel azok inkább ellenséges, semmint barátságos érzülettel viseltettek a huszárok iránt. Október 28-án érkeztek meg Buczacz város közelébe. „A város papja valahogy tudomást szerzett jöttükről; félreverette a harangokat és azt híresztelve, hogy a huszárok rabolni fognak, fegyverbe szólította a lakosságot. A megrémült lengyel parasztok erre szétrombolták a város folyójának hídját, s sebtében emelt torlaszok mögött várakoztak a kellemetlen vendégekre. A huszárok legjobban szerettek volna közéjük ugratni, de Zsurmay nyugalmat parancsolt. Visszarendelte csapatát és a helységből kijutva, a közeli erdőségen át, kerülő úton folytatta menetét. Október 29-én a vidéki vasárnap ünnepi csöndje virradt rájuk. Délelőtt egy elhagyatott faluhoz értek. Verőfényes őszi nap volt. A huszárok lovukról leszálltak s a kertek alatt nekivetkőztek, hogy kissé rendbeszedjék magukat és megpatkolják lovaikat. Pihenni is szerettek volna. A falu bírájának megparancsolták, hogy élelmet szerezzen számukra. Ez azonban nemsokára azzal jött vissza, hogy a lengyel parasztok megtagadták az élelemszolgáltatást. Azt mondják, hogy a vendégek nem járnak jó úton, különben szokásszerint a házakban pihentek volna meg. Zsurmay attól tartva, hogy a falusiak esetleg fellármázzák a környéket, felszedette a sátorfát.”

Másnap úsztattak át a Dnyeszteren és egy Kolomea melletti falucskában éjjeleztek, méghozzá úgy, hogy az ottani német földesúr a kastély hátsó kerítésén vágatott bejáratot, és azon lopóztak be a huszárok, nehogy a lengyel parasztok észrevegyék őket és fellármázzák a császáriakat. Innen indultak tovább a Kárpátok felé, de az egyik út menti erdőnél császári gyalogságba ütköztek. Mivel a terepszakasz lovasrohamra alkalmatlan volt, Zsurmayék visszavonultak és kikerülték a gyalogosokat. Gyalogszerrel, lovaikat kantárszáron vezetve, úttalan utakon keltek át a Kárpátok hófödte csúcsain. A kimerült huszárok november 2-án érkeztek meg Felsővisóra.

Miután kipihenték magukat, a Vilmos-huszárok két százada Máramarosszigetre lovagolt, ahol a megyeháza előtt sorakoztak fel, csakúgy, mint 1848 júniusában Lenkey János kapitány századának huszárjai. Elsőként a vármegye kormánybiztosa köszöntötte a huszárokat, majd jagócsi Péterffy András nemzetőr őrnagy intézett beszédet hozzájuk: „Barátim! ti nagy bűnt követtetek el, midőn a hadi fegyelmet megtörve haza jöttetek: másfelöl polgári kötelességteket teljesítettétek.” A beszéd hangvétele nem volt ínyére a kivonult máramarosszigeti polgároknak, akik zúgolódni kezdtek, és kijelentették, hogy Lenkeyék esetében még érthető volt az ilyen szónoklat, de jelen esetben már nem. A sajtó, ezen incidens hullámait elsimítandó, a huszárokat köszöntő cikk végén lelkesen üdvözölte a hazatérőket: „Vitéz hős barátim! Nem követtetek ti el bűnt! A polgári érdemnek legnagyobbika az, mit számotokra hódolva nyújtunk. – Isten vezérelje vitéz karjaitokat győzelemre.”

Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
Képen: Vilmos-huszár 1848-ból. Somogyi Győző grafikája