Jan Rychlík professzor Kassán járt abból az alkalomból, hogy Eperjesen konferencia zajlott Kárpátaljáról. Jelenleg a Cseh Tudományos Akadémia Masaryk Intézetének tudományos munkatársaként a szláv nemzetek újkori történetével foglalkozik.
A rendezvényre, melyet a kassai Cseh Szövetség rendezett, közel száz ember volt kíváncsi. Miután a meghívó szervezet elnöke, Helena Miškufová röviden bemutatta Rychlíket, megemlítve, hogy egy bolgár vendégprofesszor ajánlására Szófiában végezte egyetemi tanulmányait, ahol szláv nyelveket tanult és a Balkán történetével kezdett el foglalkozni.
Már másfél órás előadásának elején kiderült, hogy az előadó nem azon cseh történészek közé tartozik, aki kritikátlanul néznek a cseh politikusok tetteire. Rychlík gyakorta nem népszerű véleményeket fogalmaz meg. Kérte, a vita folyamán ne kíméljék. Neki nem célja, hogy az egyik, vagy másik félnek adjon igazat, hanem az, hogy a tényeket nézze. (Nem volt lehetőség megvitatni, mi van akkor, ha az általa feltárt adatok mondjuk az egyik fél álláspontját igazolják?)
Röviden vázolta a modern nemzetek kialakulásának folyamatát, mely a 18. századra nyúlik vissza. A Habsburg Birodalom dinasztikus államalakulat volt. A nemzet lett az a rendező elv, mely az első világháború után érvényesült. Mítosz – mondotta -, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne lett volna. Az osztrák tartományokban nem volt hivatalos nyelv, nem létezett államnemzet, így kisebbségek sem létezhettek. Az egyes országrészekben a megszokott nyelveket használták. Még ha a gyakorlat eltért is az ideális helyzettől, ez a modell működött. A magyar államnemzeti koncepció a francia modellt követte. Egyedül a horvátok képeztek kivételt. Mítosz, hogy a szlovákok 1918-ig végveszélybe kerültek volna. Az akkori Magyarországnak nem voltak meg a lehetőségei asszimilálni a többieket. Egy szlovák paraszt életét alig befolyásolta, hogy miről döntött a magyar parlament. Élte megszokott életét.
A Monarchia területén olyan államok keletkeztek, melyek azt hirdették, hogy nemzetállamok, de nem voltak azok. Jelentős kisebbségekkel rendelkeztek. Mivel fiatal államok voltak, nem bírtak azzal a legitimációval, melyre a Monarchia támaszkodhatott. A kisebbségi kérdés nagy jelentőségre tett szert Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában, vagy akár Lengyelországban is. Ahol államnemzet van, a többiek kisebbségi sorba szorulnak. Ki kíván kisebbség lenni? Senki. Így nem vehetjük rossz néven, hogy ezek a népcsoportok ebből a helyzetből valamilyen módon ki kívántak kerülni, hiszen diszkriminálták őket. Így a németek vagy magyarok számára Csehszlovákia megalakulásának ünnepe nem jelentett felszabadulást. Ezeknek az államoknak a megalakulása időzített bombát rejtett magában.
Helena Miškufová (Fotó: Balassa Zoltán)
Úgy vélte, hogy Csehszlovákiában – mely a régió legdemokratikusabb államának hirdette magát (ami szintén nem volt teljes mértékben igaz – jegyezte meg), a kisebbségek helyzete rendezett volt. (Erről nekünk eltért a véleményük az előadóétól.) A nagy törést – szerinte – a világgazdasági válság jelentette. A Szudéta-vidék volt a Monarchia iparának központja. Amint a piac leszűkült Csehszlovákiára, ez a túldimenzionált ipar elveszítette piacainak egy jelentős részét, főleg a Balkánon. A gazdasági válság a helyzetet még súlyosbította. A német munkások elveszítették állásukat. (Arra nem tért ki, hogy a csehszlovák kormányok a helyzetet nem kezelték és így Hitler karjaiba hajtották érzéketlenségükkel a németeket.) Az állam nem tudott mit felajánlani kisebbségeinek. Egy németnek nem az volt akkor a fontos, hogy Németországban Hitler került hatalomra és nem szabad a kormányzatot bírálni, hanem az, hogy keresethez tudott jutni.
Csehszlovákia számára eleinte nem a weimari Németország jelentette a problémát, hanem Horthy Magyarországa. Viszont a német veszélyre Hitler hatalomra jutása után nem figyeltek föl kellő időben.
Rychlík szerint a felajánlott nemzetiségi statútum is megoldást jelenthetett volna. (Esterházy János szerint – és nem volt egyedül -, ez csak porhintés volt a világ szemébe, nem jelentett igazi megoldást a kisebbségek számára és késve is jött.)
Azután következett az müncheni diktátum, vagy szerződés, melyet később Beneš a kezdetektől fogva érvénytelennek hirdetett. Ez viszont abszurdum, hiszen érvénybe lépett és következményei lettek – hangsúlyozta az előadó. Akkor senki nem tudhatta, hogy mi fog később történni.
Elmondta, nem tartozik Beneš hívei közé, de azért a volt elnököt nem kellene démonizálni. A lakosságcserével elsőként az angolok rukkoltak elő, akik egy tanulmányt készítettek, mely a lehetőségeket latolgatta. Egyik lehetőségként a lakosságcserét javasolták, ha más megoldás nem kínálkozik, habár leszögezték, hogy ez erkölcsileg védhetetlen álláspont. (Kár, hogy ezt az utóbbi megállapítást nem tartották a politikusok mérvadónak.)
Rychlík úgy vélte, hogy szlovák-magyar vonatkozásban nem lehetett jó határt megvonni, mert a másik oldalon mindig maradtak kisebbségek. Viszont le kell szögeznünk, örök szégyene a demokráciáknak, hogy két diktátor Chamberlain-nel és Daladier-vel sokkal igazságosabb határt tudott kialakítani, mint a demokratikusnak hirdetett politikusok. Nem szólva arról, miért ne lehetett volna a határmódosítást kombinálni a kismértékű, önkéntes lakosságcserével?
Beneš eleinte hajlott arra, hogy egyes határterületeket átengedne Németországnak, így a németek egyharmadától megszabadulna, további harmadukat kitelepítené és a fennmaradó egymilliót kezelni, vagyis asszimilálni tudnák. De később éppen az internacionalista csehszlovák kommunisták lettek a legradikálisabb megoldás, a kitelepítés szószólói. Ők voltak a legnagyobb soviniszták a cseh nemzeti szocialistákkal együtt! Ezt a Szovjetunió is támogatta, hiszen ott ezt a módszert már korábban gyakorolták. Ebben tehát Csehszlovákia számíthatott a szovjetekre.
A nyugati demokráciák ebben a kérdésben nem kötelezték el magukat egyértelműen. Az Egyesült Államokban választásokra készültek és ott számos német és magyar is élt. Ha a kiűzés mellett kötelezik el magukat, ez szavazatvesztéssel járt volna. Ám végül is a potsdami konferencia tudomásul vette, hogy a németeket elűzik. Mítosz tehát, hogy ott hagyták volna jóvá a németek deportálását.
A németek elűzésének első fázisában olyan megengedhetetlen embertelenségek, gyilkosságok történtek, melyeket sem a vezető cseh politikusok, sem a fegyveres erők nem gátoltak meg. Ez az ő felelősségük. A könyörtelen kitelepítés ideje alatt elkövetett gyilkosságok és rablások a legszégyenletesebbek. Említett számos esetet, közöttük a dobsinai németek lemészárlását is. Ezeket az ügyeket az államhatalom szőnyeg alá söpörte. Az egyik rendőrparancsnok azzal védekezett, hogy nem kívánt beavatkozni a pogromba, mert az nem lett volna népszerű a lakosság körében. Egy rendőrnek nem az a dolga, hogy népszerű legyen, hanem az, hogy minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel, biztosítsa a rendet! – szögezte le Rychlík.
A másik botrányos dolog volt a 115/1946-os törvény, mely kimondta, hogy mindenki amnesztiában részesül, aki 1938. szeptember 30-a és október 28-a között olyasmit követett el, ami bűncselekménynek számít, ha azt Csehszlovákia érdekében tette. Az, ami a háború alatt történik, más megítélés alá esik, de az országban 1945. május 8-a után béke uralkodott, a fegyveres testületek működtek ugyanúgy, mint az államigazgatás, tehát senkinek sem volt joga, hogy önkényeskedjen. Milyen módon harcolt az az ember az állam érdekében, a szabadságért, aki nőket erőszakolt meg!? Meg akarta valaki bosszulni az „ezeréves magyar elnyomást”!? De ez is egy mítosz!
A németektől és magyaroktól megvonták állampolgári jogaikat. Az állampolgárság megvonása azzal járt, hogy nem lehettek állami alkalmazottak. Tanítók, postások, autóbuszsofőrök, katonák, rendőrök… A másik oldalon az állampolgárság megvonására azért is szükség volt, hogy a németektől megszabaduljanak. Hiszen egy állam sem deportálhatja saját állampolgárait!
A német kisebbséget felszámolták, de a magyarok zöme végül itt maradt, helyzetüket valahogy rendezni kellett. Ezt a cseh politikusok eleinte nem érzékelték, mert számukra a német kérdés volt a fontos, a magyar az ő látószögükből jelentéktelennek tűnt.
A vagyonelkobzás végül minden németet és magyart érintett, függetlenül állampolgárságától. Itt viszont szembekerültek az amerikaiakkal, akik kijelentették, náluk nincsenek németek, ott mindenki amerikai. (Az előadó nem említette, de ilyen alapon kobozták el a lichtensteiniek vagyonát is.)
A náciellenes németeknek lehetővé tették, hogy maradjanak, de egy német tanító, hírlapíró, író hol tanítson, kinek írjon, ha megszűntek iskoláik, lapjaik, kiadóik? Egy ember anyanyelvét csakis egy közösségen belül használhatja. Ha azt megszüntetik, hogyan éljen jogaival? Közben meg „finoman” tudomásukra hozzák, hogy jobb lenne, ha távoznának. A törvény elvben lehetővé tette azok számára is a maradást, akik aktívan részt vettek a náciellenes ellenállásban. De egy német hol tudott volna bekapcsolódni ebbe a harcba!?
A téma sokakat érdekelt (Fotó: Balassa Zoltán)
Kitért a kárpótlásokra is. Ezek esetében február 25-ét, a kommunista hatalomátvétel időpontját határozták meg, mint legkorábbi időpontot. Így a magyarokat nem kárpótolhatták. A kommunisták ezt a napot sohasem ünnepelték, nem volt szabadnap, csak emléknap, mert azt vallották, hogy a hatalmat 1945 óta fokozatosan ragadták magukhoz, amikor az ún. nemzeti forradalom szocialista forradalomba csapott át.
Csehszlovákia 1945-től nem volt jogállam, hiszen még azok a németek és magyarok sem vehettek részt a választásokon, akik megtarthatták csehszlovák állampolgárságukat és választhatók sem lehettek, ami ellenkezett az alkotmánnyal! A háború vége óta fokozatosan államosítottak egyes iparágakat. Az ingatlanokat a magyaroktól elkobozták és másoknak adták, majd jött a kollektivizáció és a földeket elvették. Tehát egy bonyolult helyzet alakult ki, melyet rendezni lehetett volna. Egy alkalommal erről Vladimír Mečiarral tárgyalt, ám megtapasztalta a politikus arroganciáját. Pedig semmi sem indokolta, miért ne lehetett volna korábbi időponthoz kötni a kárpótlásokat.
A vita során kifejtettem, hogy a beneši dekrétumok alatt értett jogszabályok ellentétben álltak az akkor alkotmánnyal, amivel az előadó teljes mértékben egyetértett, hozzátéve, akié a hatalom, az szabja meg a törvényeket.
Egy résztvevő, akit 1990 után minden maticás, vagy Szlovák Nemzeti Párt által rendezett gyűlésen ott láttam, azt fejtegette, hogy a magyarok kiűzése szükséges volt, mert hozzátartozóitól hallotta, 90%-uk egyetértett azzal, hogy csatlakozzanak Magyarországhoz.
Erre Rychlík megjegyezte, egy demokratikus jogállamban, ha valaki saját véleményének megvalósulásáért harcol a bevett szabályok szerint és erőszakmentes módon, ezt akceptálni kell akkor is, ha ez a törekvés esetleg nekünk nem tetszik.
Az előadáson zömmel csehek és szlovákok voltak jelen, akik számára sok új szempont merült föl. Lesz min elgondolkozniuk. Ha nem is érthettünk egyet Rychlík minden megállapításával, az előadó azok közé tartozik, akikkel érdemes és lehet vitát folytatni ezekről a kérdésekről.
