Április 22-én Bátorkeszi községbe érkeztek a Felvidéki Tavaszi Emlékhadjárat hagyományőrzői, akik az 1848/49 -es szabadságharc tavaszi hadjáratának helyszíneit járják végig Nagysallótól egészen Komáromig. A bátorkeszi rendezvényről készült beszámolónkat ITT olvashatják. Az ünnepség szónoka vitéz Fehér István komáromi tanár volt, aki Bátorkeszi szülötte.
Beszédében szembeállította a negyvennyolcas hősök cselekedeteit a mai felvidéki magyarság, és a jelenlegi európai politikai, egyházi vezetésnek, az európai-, benne a keresztény magyar kultúra ellen indított folyamatos kritikáival, támadásaival.
Az alábbiakban Fehér István ünnepi beszédét olvashatják.
A tavaszi hadjárat rövid története
A tavaszi hadjárat a főhadszíntéren 1849. április 2-ától május 21-ig tartott, melynek során a magyar honvédsereg óriási, ám nem teljes katonai sikert ért el. A terv a császári csapatok bekerítése és Komárom felmentése volt, a mellékhadszíntereken pedig Erdély felszabadítása és a Délvidék elfoglalása.
A honvéd fősereg támadásához több mint egy hónapot kellett várni a kápolnai csata után, ugyanakkor szerencsére a császáriak sem indítottak komolyabb támadást a Tisza-vonal ellen. A március ugyan a fősereg támadása szempontjából elvesztegetett hónapnak tűnik, azonban a későbbiek szempontjából nagy jelentőséggel bírt a győztes második szolnoki és losonci ütközet.
A magyar támadás késedelmének elsődleges oka a fővezéri poszt körül kialakult válság volt. A kápolnai csata után Henryk Dembińskinek távoznia kellett a fővezéri posztról, ezért először a nagy szakmai tudású Vetter Antal, majd – emberi összeférhetetlensége és betegsége miatt – Görgey Artúr került a seregek élére. Görgeyt támogatta az I. hadtest parancsnoka, Klapka György is. A körülmények is éppen ekkor értek meg a támadásra: Windisch-Grätz teljes bizonytalanságban volt a magyar csapatok hollétét és erejét illetően, ráadásul a Losoncot bevevő Beniczky Lajos különítményét legalábbis hadosztálynak képzelte, ezért támadást várt a Felvidéken is.
Erdélyben a szép győzelmek és a súlyos vereségek csaknem hetente váltogatták egymást, mióta a lengyel származású Bem József lett az erdélyi magyar haderő főparancsnoka. Még decemberben felszabadította Észak-Erdélyt, helyreállította a kapcsolatot a Székelyfölddel, és újoncozást kezdett a visszafoglalt területeken.
A magyar fősereg tehát az egy hónapos késedelem után támadásra indult. Két ütközetben is sikerült visszaszorítani a császári erőket, illetve Isaszegnél megverni őket. A hadtestek együttműködése nem mindig sikerült tökéletesre, a legjobban talán Isaszegnél hiányzott a VII. hadtest közbeavatkozása; csapataik bekerítése nem sikerült, a Tápióbicskei ütközetet csak Damjanich beérkező csapatai döntötték el a magyar fél javára, valamint Isaszegnél a győzelem nagyon véresre sikerült.
A győztes isaszegi csata után a magyar hadvezetés ismét válaszút előtt állt: vagy szemből támad a fővárosba és környékére összevont császári hadakra, vagy ismét megpróbálja bekeríteni azt.
A hadjárat második szakasza alatt a magyarok még az eddigieknél is impozánsabb eredményeket értek el: bevették a fővárost, felmentették Komáromot és az osztrák seregeket csaknem a nyugati országhatárra szorították vissza.
Az új haditervet Görgey április 7-én dolgozta ki. Ennek lényege szintén egy átkarolási hadművelet, de ezúttal valóban észak felől, Vácott, Léván át Komárom irányába. A főerők célja Komárom felmentése és ezzel a Pest-Budára összpontosított császári hadak bekerítése.
Az első komáromi csatát, vagy Komárom–Szőnyi csatát Görgey és Kossuth egyértelműen a szabadságharc legfontosabb csatájának nevezte. Ez a csata döntötte el Magyarország sorsát, ezt követően hívták be a cári Oroszország hadseregét. A Görgey vezette magyar haderő 24 000 főből állt, míg az osztrák hadseregnek 30 000 katonája volt.
Déli egy órakor Görgey félbeszakíttatta a harcot, egyrészt, mivel a magyar tüzérségnek elfogyott a lőszere, másrészt, mert a császáriak visszavonultak, és hatásos üldözést a kimerült huszárlovaktól már nem lehetett várni. Az osztrákok Győr felé vonultak vissza, több mint 2000 embert veszítve. A magyarok vesztesége 800 fő körül volt.
Ennyi a rövid történelmi visszatekintés, kedves emlékezők.
Viszont nem mehetünk el szó nélkül a mai kor magyarjainak hozzáállása mellett itt a Felvidéken, jelen esetben Bátorkeszin, miközben elismeréssel és köszönettel tartozunk Tárnok István mérnök barátomnak, valamennyi segítőjének és mindazoknak, akik jelenlétükkel, részvételükkel immár 19. alkalommal fáradságot, időt és pénzt sem kímélve életben tartják az emlékezetet dicső múltunk eme szakaszára!
Hogy miért mondom ezt? Mert megszoktuk, hogy történelemkönyveink lapjain sokkal-sokkal több a vesztes csata, háború, mint a győztes. Felmerül a kérdés: ha ez így van – (márpedig így van!), vajon mi célból és kinek a hasznára? Most nem azért vagyunk itt ezen a csodálatos megemlékezésen, hogy ezt taglaljuk, de azért igen, hogy legalább elgondolkodjunk rajta, s holnaptól tegyünk ellene szóval és tettekkel egyaránt!
Oltsuk bele a jövő nemzedékébe, gyermekeinkbe a dicső magyar múlt győztes, fényes napjait is, hiszen építkezni csak ezekből merítve lehet!
Minden nemzet az ilyen történéseiből merít, gyűjt erőt és lesz büszke nép, felemelt fejjel! Vajon kinek, kiknek a felelőssége mindez? Kedves barátaim: mindannyiunké! A lámpásoké! Szülőké, pedagógusoké, egyházi személyeké, de mindenkié, aki nem hajlandó belesüppedni a mai világ „kultúr-szeméttől” bűzlő mocsarába, amely a médiából zúdul a mai kor emberére. Mi a célja? Az elnemzettelenítés, a gyökerek elvágása, a liberális métely terjesztése, az emberek igénytelenségre való átnevelése. Sajnos divat lett mindaz, ami értéktelen, ami hamis, ami nem vezet sehová, csak az önpusztításba, önfeladásba, az igazi célokról való lemondásra.
Manapság azt kell megérnünk, hogy az, aki a legnagyobb felelősséggel tartozik Európa és a világ keresztény értékrendje megtartásáért, olyanokat beszél, hogy azokra, akik elözönlik Európát, hogy leigázzák és elvágják keresztény gyökereit, nos, ezekre nekünk ajándékként kellene tekintenünk! Ugye ehhez nem is kell különösebb kommentár?!
Bizony ezért is kell nagyon nagyra értékelni és hálával megköszönni itt és most, Bátorkeszin is, mindazoknak, akik lehetővé tették immár 19. alkalommal ezt a csodát, ami most itt van körülöttünk!
Megmaradásunk egyik záloga, hogy ápoljuk a múlt értékeit, tiszteljük felmenőink eredményeit és állhatatossággal, elvi síkon, abból egy fikarcnyit sem engedve adjuk át gyerekeinknek, akik majd biztosítják számunkra a magyar megmaradást itt Bátorkeszin és az egész Felvidéken!
