A 2015/16-os évadban ösztöndíjasként majd egyéves franciaországi tartózkodásom során kapcsolatba kerültem az egykori magyar emigráció, ma diaszpóra különböző képviselőivel, fiatalabb és idősebb generációinak tagjaival.
A magyar emigráció profilja, ha mondhatjuk így, országonként különböző színezetű és barázdájú, több külső és belső tényező alakítja folyamatosan. Milyen korokban, milyen körülmények között, mi elől, mekkora embertömeg hagyta el az anyaországot és a Kárpát-medencét – tudniillik külföldön egyaránt találkozhat az ember fia „határon túlival” és leszármazottaival, mint anyaországival -, s mennyire tartotta meg önnön magát magyar közösségként, mennyire támogatta vagy hátráltatta ebben a befogadó ország bevándorlókat, vagy akár menekülteket érintő politikája?
Franciaországban – jellemzően a második világháború után – a Magyarországon fogságba esett, s onnan hazatérő, a fogva tartásuk alatti emberséges bánásmód okán hálás francia katonák által alapított ún. francia-magyar baráti egyesületekben, illetve az újabban szerveződött magyar kultúregyesületekben tudnak egymással kapcsolatot teremteni, találkozni hazánk Franciahonba szakadt fiai, illetve a kettős identitású, vegyes házasságokból jövő, de magyarságukat megélni kívánó emberek, de akár a magyarsággal, a magyar kultúrával valamilyen módon rokonszenvező franciák is.
Többször volt alkalmam találkozni magyar ünnepeink és megemlékezéseink, illetve az egyesületi események során a magyar diaszpóra aktív szereplőivel, szervezőivel. Így kerültem kapcsolatba Prohászka Péterrel is, a lyoni francia-magyar egyesület (Rhône Alpes Francia-Magyar Baráti Egyesület) korábbi elnökével, nyugalmazott közjegyzővel, ’56-os forradalmárral.
Híre megelőzte találkozásunkat. Amit tudtam, hogy egyetemistaként azon a bizonyos október 23-án ő is ott volt a Bem téren, majd a Magyar Rádió székházánál a tüntetőkkel, hogy elfogadtassák követeléseiket. Barátját mellette lőtték le, elmondása szerint ő volt ’56 első halottja. A dicső napokban aztán Maléter Pál maga mellé vette, majd a forradalom leverése után fogságba került, Szovjetunióba szállításakor sikerült megszöknie, nem sokkal később kimenekült Ausztriába, rá két hónapjára pedig Franciaországba került.
Prohászka Péter 1937-ben született, édesapja az Autó Kutató Intézet vezetője (nem mellesleg Prohászka Ottokár püspök unokaöccse) volt, aki a második világháború alatt körülbelül 40 embert bújtatott Budapesten. Péter bácsi Magyarországon épp elkezdte orvosi tanulmányait, de a történelem közbeszólt. Néhány éve megírta élete történetét, könyvének címe „Naître et renaître”, azaz „Születni és újjászületni”, amelyben őszintén vall családi hátteréről, a háborúról, a megélt forradalomról, az újrakezdésről, családjáról. Az alábbi beszélgetés az ’56-os forradalom közelgő 60. évfordulója apropóján idén májusban készült Péter bácsi otthonában, Lyonban, nem sokkal azután, hogy odahaza Budapesten járt 60 éves érettségi találkozója alkalmából.
Nagy érdeklődéssel olvastam a könyvét. Megrázóak világháborús emlékei. Ma mégis a közelgő ünnep kapcsán szerettem volna Önt kérdezni a forradalomról, élményeiről, szökéséről, meneküléséről és az újrakezdésről. Köszönöm, hogy fogadott.
Nagyon szívesen. Köszönöm, hogy elolvasta a könyvet. Hosszas rábeszélés után a család kérésére írtam meg visszaemlékezéseimet. 19 éves voltam, amikor el kellett jönnöm Magyarországról, mert letartóztattak az oroszok, és majdnem kikerültem Oroszországba.
Rögtön bekapcsolódott az eseményekbe?
Az úgy történt, hogy 23-án a délutáni órákban a Bem téren mi, diákok a lengyelek felkelése mellett tüntettünk [1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit a hatóságok vérbe fojtottak – a szerk.megj.], és ott felolvastuk a 16 pontos követelésüket a szabad, független és demokratikus Magyarországért. A Bem térről a Margit-hídon át a tömeg átvonult a parlament elé, hogy Nagy Imre beszédét meghallgassa. Véleményem szerint több mint 200 ezren lehettünk. Majd néhányan a Magyar Rádió felé vettük az irányt, hogy beolvassuk a 16 pontot. A rádió sajnos be volt zárva. Egyik barátommal felmásztunk az épületre, mert felújítás alatt állt, s fel volt állványozva. A rádió kertjében viszont ott gyülekeztek az ávósok, akik megláttak bennünket fenn a tetőn, s ránk lőttek. A barátomat eltalálták, leesett és meghalt. Ha jól tudom, ő volt az első halottja a forradalomnak.
Elmenekült?
Igen, miután sikerült lemásznom sérülés nélkül. Ekkor már lőttek a lent kialakult tömegre is. Egy kiérkező mentőautóba beugorva fegyverekhez jutottunk, ugyanis az ÁVO [tulajdonképpen 1956-ban már ÁVH – Államvédelmi Hatóság – a szerk.megj.] csellel akarta embereit erősítéshez, fegyverhez juttatni, de mi rajtakaptuk őket! Felfegyverkezve mentünk már a Felvonulási térre [ma Ötvenhatosok tere], azzal a céllal, hogy a Sztálin-szobrot ledöntsük.
Mi történt ezután? Hogyan került kapcsolatba Maléter Pállal?
Másnap az országban állomásozó szovjet erők bevonultak Budapestre, és megkezdődött a fegyveres ellenállás. Édesapám egyik ismerősén keresztül kerültem bátyámmal Maléter Pál, a megtorlások során később kivégzett honvédelmi miniszter mellé, aki csatlakozott a forradalomhoz. Mindenhova mentem vele ez alatt az egy hét alatt. Szemrevételezte a harcokat, tárgyalt a tüntetőkkel, több politikussal találkozott. Mindig vele voltam.
Milyen ember volt?
Nagyon rendes ember volt. Nagyon jó emlékeim vannak róla. Mindenkivel emberségesen beszélt, és tisztelettudóan viselkedett, legyen az harcos a barikádon vagy politikus.
Nagy Imrével is találkozott?
Igen. Malétert mindenhová követtem, nála is jártam. Először számomra kicsit különös volt. Amikor a Kossuth téri tüntetésen kijött az erkélyre és szólt a tömeghez, még azzal kezdte, hogy „Elvtársak!”. Mindenki kiabált. Ezután már úgy folytatta „Barátaim!”. Akkor nem úgy értékelte a helyzetet, ahogyan kellett volna. Ő finom reformokat akart, harc nélkül. De ekkor már nem volt megállás. Maléternek köszönhetően a forradalmárok és Nagy Imre egymásra találtak, s méghozzá személyében a forradalmárok olyasvalakire, aki elfogadtathatja az ügyet külföldön is. Sajnos mind a külföldi segítségben, mind a szovjetek tárgyalókészségében csalódnunk kellett.
Igen, Malétert a szovjetek tárgyalni hívták, és ezzel a csellel foglyul ejtették őt. Önnek sikerült elkerülnie a letartóztatást?
Először igen. Épp eltávozáson voltam, s a rádió híreiből tudtam meg, hogy letartóztatták őt. Mikor az oroszok visszajöttek november 4-én, többen mondták nekem, hogy vissza kellene vigyem a géppisztolyt a rendőrségre. Merthogy volt géppisztolyom. Kádár hazugságára, miszerint a felkelőknek nem esik bántódásuk, ha leadják fegyvereiket, sokan hallgattak, s nekem sem volt semmi kétségem.
Visszavitte a fegyvert?
Bementem a rendőrségre, vittem magammal a letakart géppisztolyt. A rendőrségen három orosz katona fogadott. Megfogtak, elvették a papírjaimat, betuszkoltak az autójukba és kivittek a Keleti pályaudvarra. Többen voltunk, marhavagonokba raktak be bennünket, s elindult a vonat, gondolom, Oroszország felé. Volt a vagon padlózatán egy lyuk, amelyen az állatok vizelete folyt ki. Teljesen szét volt rohadva. Másodmagammal kézzel szétfeszítettük, s miközben haladt a vonat, kimásztunk rajta.
Ez még Magyarországon történt?
Igen, 30-40 kilométerre lehettünk Budapesttől. Amíg haladt a vonat, tartottuk magunkat alul, s amikor lelassult, ledobtuk magunkat a sínek közé. Nem láttak meg bennünket, a vonat haladt tovább. Rögtön hazamentem a szüleimhez, de mivel elvették a papírjaimat, amikor elmentem a rendőrségre, vigyáznom kellett, nem maradhattam otthon. Az édesapám ismert valakit, aki elvitt autóval az osztrák határig. Ott átszöktem a zöldhatáron. A túloldalon elfogtak az osztrák határőrök, s elvittek Klagenfurtba, egy menekülttáborba.
S hogyan jutott el Franciaországba?
A Vöröskereszt révén jutottam ki. A szabadság eszméje vonzott Franciaországba, illetve Párizsba szerettem volna kerülni, hogy a Sorbonne-on folytathassam az orvosi tanulmányaimat. Papírok nélkül, pénz nélkül, anélkül, hogy tudtam volna akár egy szót is franciául, Párizsban találtam magam. Az egyetlen, amivel igazolni tudtam, hogy ki vagyok, az édesanyám által a kabátom vállába varrt születési anyakönyvi kivonatom volt. Azzal jelentkeztem a prefektúrán [önkormányzat – a szerk.megj.], ott kaptam egy ún. politikai menekült-igazolványt.
Péter bácsi előbb a párizsi Renault gyárban kapott munkát, majd az Alliance Française szervezet által meghirdetett nyelvtanfolyamon felkészülve újra letette érettségijét, ezúttal francia nyelven, fél évvel az országba érkezését követően. Egy ideig gimnáziumi felügyelőként dolgozott, és közben egyetemre járt, de sajnos a kettő együtt nem ment, pénzt kellett keresnie, le kellett mondania álmáról, hogy orvos lesz. Új munkája később Savoy megyébe vitte, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Marie-Madelaine-el.
Újra elkezdett egyetemre járni, immár Grenoble-ban, ahol jogi tanulmányokat folytatott, s közben egy közjegyzői irodában gyakornokoskodott. Megházasodott, két fia (Thierry és Jean-Pierre) és egy lánya (Christine) van. Saját irodát nyitott, amelyet ma már fia, Jean-Pierre vezet.
Péter bácsi a helyi magyar közösség szolgálatában tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy állandó helyiséget kapjon a helyi magyar egyesület Lyonban, amelynek hat évig, nyugdíjba vonulásáig az elnöke volt. 2004-ben Mádl Ferenc magyar köztársasági elnöktől vehette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét, annak a tevékenységének az elismeréseként, amelyet a két ország közjegyzősége közötti együttműködés érdekében és a magyar kapcsolatok elmélyítéséért végzett.
***
Maléter Pál (Eperjes, 1917 – Budapest, 1958)
1917. szeptember 4-én született Maléter Pál ezredes, a harmadik Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere, akit forradalmi tevékenysége miatt a megtorlások során, 1958-ban halálra ítéltek. Malétert a Nagy Imréék ellen lefolytatott koncepciós per többi áldozatával együtt 1989-ben rehabilitálták, neve pedig felkerült a forradalom mártírjainak tablójára.
Maléter Pál Eperjesen, egy jómódú értelmiségi család gyermekeként látta meg a napvilágot, édesapja a városi lutheránus gimnázium igazgatója volt. A prágai Károly Egyetemen tanult – orvosi pályára készült –, ahol 1938 során bekapcsolódott a németellenes diákmozgalmakba.
1940-ben önkéntesnek jelentkezett a Magyar Királyi Honvédséghez, majd beiratkozott a Ludovika Akadémiára. 1944 májusában szovjet hadifogságba esett, majd a németek ellen szerveződő magyar ellenállók egyik parancsnoka lett, osztaga az erdélyi harcok idején bevetésre is került. A háború után a katonatiszt belépett a Magyar Kommunista Pártba, közben pedig megindult felfelé a katonai ranglétrán; az 1956-os forradalomig ezredesi rangot ért el.
Maléter a forradalom kitörése idején Budapesten tartózkodott, a második napon pedig ő vette át a főügyeleti szolgálatot a Honvédelmi Minisztériumban. A tisztet október 25-én a Kilián laktanyához küldték a rend helyreállítására, miután az előző napon összecsapások robbantak ki a felkelők és a szovjetek között, ráadásul a konfliktusba az ott állomásozó katonák is belekeveredtek. Paradox módon úgy került először kapcsolatba a felkelőkkel, hogy tűzharcba keveredett a Kiliánnál tanyázó fegyveresekkel, később azonban átállt az oldalukra, kieszközölte a gerillacsapatok fegyverletételét, és ellenőrzése alá vonta a laktanya területét. A november 2-án honvédelmi miniszteri pozícióba és vezérőrnagyi rangba emelt tisztnek köszönhetően a Budapesten harcoló felkelőcsapatok és a Nagy Imre-kormány egy oldalra kerültek, és a forradalom nem torkollott vérfürdőbe.
Honvédelmi miniszterként ő kapta azt a feladatot, hogy egyezzen meg a szovjetekkel a Vörös Hadsereg kivonásáról, valamint – a Nagy Imre-kormány terveinek megfelelően – ismertesse el Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből.
November 3-án Malétert és a magyar vezérkart a szovjetek Tökölre hívták, ahol – a nemzetközi jogot lábbal tiporva – foglyul ejtették a forradalom teljes katonai vezetését. A honvédelmi miniszter tisztában volt a találkozó kockázatával, azonban inkább vállalta a veszélyt, mintsem azt, hogy a Szovjetunió később Magyarországot vádolja a tárgyalások megszakításával. (Forrás: Rubicon)
