A Berta Ágnes illusztrációja

A magyar Országgyűlés 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. A 2015-ös évforduló alkalmából létrejött továbbá az úgynevezett Gulag Emlékév, amelyet a Gulag Emlékbizottság 2017. februárjáig meghosszabbított.

1944 – 1945 fordulóján a Vörös Hadsereg több százezer lakost hurcolt el a történelmi Magyarország területéről a Szovjetunióba. A munkatáborokban senki sem volt biztonságban: a járványok, a zord időjárási körülmények, valamint az élelem hiánya megtizedelte a kényszermunkásokat.

A málenkij robot ürügyével összegyűjtöttek nagy részét az Ukrajna területén található Don melletti iparvidékre deportálták. A rabokat többnyire bányákban, gyárakban, vasútvonalakon és építkezéseken dolgoztatták, ahol kegyetlen és megalázó bánásmódban részesültek.

A szovjet rendszer áldozatainak kisebb részét a politikai elítéltek tették ki, akikre sokkal rosszabb sors várt. Többségük Szibériába került, ahol a kényszermunkatáboroknál is zordabb körülmények között éveket töltöttek száműzetésben. A politikai foglyok nagy része soha nem került vissza hazájába.

A szovjet nyilvántartás alapján a magyar politikai rabok és kényszermunkások száma 534 ezer főre tehető, amely mintegy harmada civil volt. Ezek az adatok azonban nem tartalmazzák az odavezető úton, illetve a tranzit- és gyűjtőzónákban elhunytakat. A magyar elítéltek száma így összességében elérte a 700-800 ezret is.

A Szovjetunióba hurcoltak 30-40 százaléka a kényszermunka következtében életét vesztette. A túlélők megtörve érkeztek haza, félelemben élve életük hátralevő részét. A Gulagban történtekről nem beszélhettek, rettegtek attól, hogy visszakerülhetnek a szovjet kényszermunkatáborokba.

„1953. november 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel minket, megcsókoljuk a drága magyar földet…” – emlékezett vissza egy politikai elítélt hazájába történő visszatéréséről.

A magyarságot tragikusan sújtó, a XX. század egyik legsúlyosabb viszontagságát a kommunizmus évei alatt tudatosan elhallgatták. Ennek következtében napjainkban kiemelkedően fontos a megemlékezés, különösképp a felnövekvő generáció egészséges nemzeti identitásának kialakítása szempontjából.

(Forrás: Múlt-kor/Felvidék.ma/MTI)