Egy bölcs megállapítás szerint ahogy a fa nem hozhat hajtást és termést gyökér nélkül, úgy a múlt ismerete nélkül nem lehetünk teljesen tisztában a jelen történéseivel, viszonyaival sem. Ez nemcsak a történelem eseményeire, azok napjaink viszonyaira gyakorolt hatásaira érvényes, hanem arra is, hogy tisztában legyünk a munkánkat segítő tárgyak fejlődésével, már csak abból a szempontból is, hogy becsülni tudjuk azokat, amiért sokkal komfortosabbá teszik mindennapjainkat.
Napjainkban, amikor a bennünket ostromló reklámok nem győzik a házimunkát a lehető leginkább megkönnyíteni kívánó asszonyok figyelmébe ajánlani az „intelligensnek” minősített mosógépeket és vasalókat, szinte el sem tudjuk képzelni, hogy valaha az asszonyoknak milyen kemény munkájukba került, míg a frissen mosott ruhát gyűrődésmentesre vasalták.
Szerény gyűjteményem részét képezi három darab régi szenes vasaló, melyek közül kettő majdnem teljesen egyforma. Testük öntöttvasból, fogantyújuk pedig fából készült. A vasalótest oldalain, illetve a végén nyílások vannak, melyek a huzatszabályozásra szolgáltak.
Dédanyáink, ükanyáink vasaláskor kinyitották a tűzhely ajtaját, ahonnan kis szeneslapáttal kivettek egy adagot az izzó parázsból. Ezután kioldották a vasaló fedélzáróját a rögzítéséből és fölcsapták a fedelét. A vasaló ily módon „kitátott száján” át beleszórták a vasalótest belsejébe a parazsat, majd visszacsapták és rögzítették a fedelet, és széles mozdulatokkal lóbálni kezdték a vasalót. Az így keltett légáramban a parázs fölizzott, s miután átforrósította a vasaló testét, kezdődhetett a vasalás.
A készülékek alulról kapták a huzatot, és felülről szellőztek, a füstgáz viszont gyakori fejfájást okozott a vasaló asszonyoknak. Ezt kiválóan érzékelteti az a reklámszöveg, mely 1950-ben a következő versikével népszerűsítette a villanyvasalót (melynek ára egyébként akkoriban Magyarországon 82 forint volt), összevetésként a következőképpen ismertetve a szenes vasaló hátrányait: „Feje szédül, fáj a karja,/ A széngáz a szemét marja,/ megy a munka nótaszóval:/ Házi villanyvasalóval.”
Két példány a szenes vasalók közül (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
Az öntöttvas vasalók gyártásának fénykora a 19. századra esett, amikor Magyarország összesen 79 öntödéje közül mintegy 20 üzemben gyártottak vasalókat is. Ilyen mértékű gyártás következtében nem csoda, hogy a gyűjtők manapság körülbelül ötvenféle kovácsoltvas szenes vasalót tartanak számon. A faszenes vasalókat a gyárak más-más elzáró részekkel tették különlegessé. Létezik Kossuth-fejes, saskarmos, kakasos, oroszlánfejes, hattyús, fáraófejes vagy emberfejes vasaló. A hozzáértők már a szellőzőnyílásokról is meg tudták állapítani, hogy egy-egy vasaló melyik gyárból került ki.
A tulajdonomban lévő három vasaló közül a legdíszesebb egy kakasos fedélzárós rögzítésű példány, melynek íveltebb kiképzésű, hegyben záródó talprésze van. A vasaló két oldalán két-két nagyobb méretű, félköríves huzatnyílás van. Ezeket hátul kis, öntöttvas lemezzel szabályozható huzatnyílás egészíti ki. A másik kettő gömb alakú fedélzárós, két oldalán kilenc-kilenc kör alakú huzatnyílással, hátul pedig öntöttvas lemezzel szabályozható hosszúkás formájú résnyi huzatnyílással.
S amikor az asszonyok elkészültek a vasalás nehéz műveletével, a ruhák nem szekrénybe vándoroltak, hanem az emberiség legősibb bútordarabjának számító ládába. Elődeink ugyanis évezredeken át ládákban őrizték javaikat, a kelengyét, hozományt, csilingelő tallérokat, vagy éppen a nemesi kutyabőrt. A láda „demokratikus” darab volt, hiszen egyaránt volt gazdagnak, szegénynek, az előbbinek díszes, cifra, az utóbbinak pedig durván gyalult, dísztelen. A szépet azonban nemcsak a tehetősek, hanem a szegény néprétegek is szerették, s a dísztelen ládákat hamarosan náluk is felváltották a díszítéssel ellátottak, melyeknek külön csoportját alkották a tulipános ládák.
Manapság ezek is reneszánszukat élik, több modern háztartásban őriznek, és egyes ügyes asztalosmesterek készítenek is ilyet. Jómagam ugyan sajnos nem rendelkezem tulipános ládával, de egy kedves ismerősöm igen, a képen az ő tulajdonát képező darab látható. Ám ha szerencsére fenn is maradtak csodálatosan szép régi ládák, régesrég elporladtak már azok a komáromi asztalosok, akik tulipános ládáikkal nemzedékeken át ellátták az egész országot, mi több, a komáromi ládákból még Szerbiába, Bulgáriába és a dalmát tengerpartra is jutott.
Egy magántulajdonban lévő és ma is „szolgáló“ tulipános láda (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
A parasztság igényeinek megfelelő asztalosbútorra specializálódott magyarországi készítőközpontok sorában ugyanis a termelés mennyisége, az elterjedési terület és a díszítőstílus szempontjából egyaránt Komárom bírt a legnagyobb jelentőséggel. A komáromi asztalosság fejlődését, virágzását nagyban elősegítette annak kedvező fekvése a nyersanyagot és készárut szállító vízi utak találkozásánál, ahol jó minőségű faanyagból sosem volt hiány.
A 18. században Komárom asztalosainak egy része templomi berendezéseket készítve járta az országot. A helybeli műhelyek viszont túlnyomórészt tulipános láda előállítására szakosodtak, s termékeikkel nem csupán a szélesebb környéket látták el, hanem hajószámra szállítottak lefelé a Dunán a part menti vásárhelyekre.
A magyar hagyományban a tulipános láda a menyasszony kelengyéjét gyűjtő ládája, melyet tulipános virágmintákkal díszítettek. Amikor a leány eladósorba került, apja megcsináltatta vagy megvette a tulipános kelengyés ládáját, a leány pedig az anyjával elkezdte szőni, varrni a kelengyéjét, melyet a ládában gyűjtött. A láda aztán elkísérte a menyasszonyt új otthonába és ott is a ruhák tárolására szolgált. A tizenkilencedik század második felében fokozatosan beindult a bútoriparban a tömeggyártás, s így az egyedi darabokat készítő kisiparosoknak lassan leáldozott, a tulipános ládát felváltotta a fiókos szekrény, azaz sublót, a két világháború közötti időkben pedig kétajtós szekrényt, illetve később már toalettszekrényt, majd teljes szobaberendezést kapott a menyasszony. A tulipános láda pedig a múzeumokba, falumúzeumokba, illetve a hagyományőrző családok otthonaiba vonult vissza.
Felhasznált irodalom: K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
