Reggel kilenc óra. Münchenben Kristóf Réka most száll fel a villamosra, hogy egy óra utazás után megérkezzen a bajor művészeti akadémiára. Még múlt héten beszéltük meg a telefonos interjút, mivel elfoglaltságai miatt augusztusig nem jön haza Komáromba, így nem találkozhatunk személyesen.
Akkor még nem tudhattuk, hogy pénteken ő nyeri a Virtuózok című tehetségkutató korcsoportos versenyét a „Nagyok“ között, Strauss Tavaszünnepével – virágba borítva ezzel ezer és ezer lelket.
Kedves Olvasó! Szálljunk fel együtt erre a villamosra és kísérjük el Rékát egy darabon! Ismerje meg azt az elhivatott fiatal lányt, akiért hétről-hétre szorítunk, akinek a teljesítményétől könny csordul a szemünkbe, és büszkeségtől dagad a mellünk. Akit a Jóisten választott ki arra, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak (is) tolmácsolja a csodát…
Megnyerte a Nagyok döntőjét. Mit érez most?
Még most is hihetetlen! Nagyon örültem, hogy a betegségem ellenére sikerült teljesítenem. Kicsit szomorú voltam ugyan, hogy nem tudtam együtt örülni a családommal, hiszen rögtön vissza kellett utaznom Münchenbe. Bár a betegség miatt még most sincs hangom, de premierre készülünk, ezért a próbákon részt kell vennem. Ám pénteken, abban a pillanatban, amikor énekeltem, nem voltam beteg. Akkor nem fájt semmim és nem csurgott az orrom. Az egy csoda volt! A betegség végül az előnyömre vált, mert olyankor jobban, precízebben dolgozik az ember.
Lámpalázas típus?
Természetesen mindig izgulok. Izgulok, mert a közönség figyelme rám szegeződik. Óriási bennem a teljesítési vágy: hatalmas nagy szeretettel szeretném átadni a zenét, a csodát az embereknek. Persze nem görcsösen, de sokszor nüanszokon múlik, hogy sikerül-e vagy sem. Szeretetből szeretném elérni az embereket. Viszont azt gondolom, az izgalom sokat segít, mert akkor másképp működik a testünk, sokkal élénkebbek vagyunk.
Ki választja ki a zenedarabokat, amelyekkel fellép a Virtuózok műsorában?
Elsősorban én, de természetesen a tanáraim is hozzájárulnak a döntésemhez, ajánlanak darabokat. A legutóbbit, Strauss Tavaszünnepét már korábban elkezdtem tanulni, viszont hangilag sokáig fiatal voltam hozzá, nem voltam elég érett. A tanáraim természetesen örülnek, amikor a tanulás során olyan darabot választok, amiben technikailag sok mindent kell és lehet tanulni. Ez mindig nagy előrelépést jelent. Ennél a darabnál mostanra ért be a sok munka. Úgy gondolom, egy ilyen volumenű versenyben az ember nem vesz elő olyan darabot, amelyet csak egy hónappal előtte kezdett el tanulni. Érdemes régebbi darabokhoz visszanyúlni, amikben már biztos a technika. Máskor viszont úgy érzem, szembejönnek velem a darabok. Elmegyek egy koncertre, hallom a művet és arra gondolok, talán én is megpróbálom.
Van-e szerepálma, az operairodalom melyik szerepében szeretné látni magát?
Nehéz kérdés, mivel nehéz meghatározni, hogy a szopránnak melyik hangfajába tartozom; nagyon sokféle lehetőség van. Mindig annak voltam a híve, hogy a lehető legtöbb mindenben kipróbáljam magam: régi zenében, kortárs zenében, dalirodalomban, bel cantóban, német zenében. Vágyom mindent felfedezni és azáltal, hogy mindent felfedeztem, mindent szeretek is. Nincs szerepálmom. Nagyon nehéz egyelőre azt is eldöntenem, hogy milyen irányban dolgozzak.
A Virtuzókhoz hasonló megmérettetésben volt már része?
Énekesként természetesen járunk versenyekre, azért, hogy megmutassuk magunkat, de ilyen tévés szereplésben még nem volt részem. El kell mondjam, eleinte ódzkodtam a tévés szerepléstől. Nem azért énekelek, mert a középpontban szeretnék lenni, vagy mert sztár szeretnék lenni. Azért énekelek, hogy adhassak az embereknek, hogy valami széppel foglalkozzak, hogy a tehetségemmel ki tudjak teljesedni. Úgyhogy nem igazán vágytam arra, hogy a televízióban lépjek fel, és végül a családom beszélt rá: próbáljam ki magam itt is. Azonban nagyon megszerettem a műsort, mert úgy közvetíti a komolyzenét, ami ma már ritkaság számba megy. Népszerűsíti azt, a műsornak köszönhetően rengeteg emberhez eljut a komolyzene. Én magam pedig örülök, hogy a részese lehetek.
Miért éppen az operaénekesi hivatást választotta?
Ezt én nem választottam. Erre engem kiválasztott a Jóisten. Kaptam egy adottságot, tehetséget, amit sikerült időben felismerni. Remek tanáraim voltak, akik a képességeimet tovább tudták fejleszteni. A legjobb kezekbe kerültem… Egy idő után aztán már nyilvánvaló volt, hogy ezt csináljam. Korábban közgazdaságtant tanultam és azt is szerettem, csináltam is, teljes erőbedobással.
Mivel jár az éneklés?
Folyamatos koncentrációt igényel. Oda kell figyelni magamra, karban kell tartanom a kondíciómat, „fejben is nagyon ott kell lenni“, minden egyes nap. A hang egy nagyon érzékeny hangszer. Nap, mint nap fel kell építenem a hangszert ahhoz, hogy jól működjön. Mert ha hibásan működik, akkor károkat okozhatok benne, akár maradandóakat is. Ez fejben dől el és nagyon keményen kell érte harcolni. Ez már egy nagyon nehéz feladat.
Milyen az élet Münchenben?
Az akadémia, ahová mesterképzésre járok, fantasztikus intézmény! Diákként itt nagyon sok feladatot kapok, de Münchenben sem egyszerű az élet. Szerencsére a főiskolán kívül is vannak koncertfelkéréseim, amiből igyekszem magam fenntartani. Mondhatom azt, hogy a hét hét napján énekelek. Ez nagy kihívás és ehhez elhivatottság kell. Persze, amikor már ott állok a színpadon és énekelhetek, az mindenért kárpótol. Ezért nem kérdés, hogy megéri-e ez az életvitel.
Mi a legnagyobb vágya?
Legnagyobb vágyam, hogy otthon énekelhessek, otthon dolgozhassak.
Hol van az otthon?
Magyarország vagy Felvidék, nekem ugyanazt jelenti. Én a Kárpát-medencében vagyok otthon.
Mégiscsak egy határon túli magyar Magyarországon…
Ez a határkérdés egy furcsa dolog. Magyarnak születtem. A szüleim ugyan nem neveltek rebellisnek, de magyarnak igen. Magyar református vagyok – ezt a nagymamám így tanította. Szeretek határon túli magyarnak lenni, mert mély hazaszeretetet, egy különleges érzést kapunk otthonról. Olyan erős vonzalmat a kultúránkhoz, annyira erős identitástudatot, amit el nem vehet tőlünk senki. Én olyan családból jövök, ahol fontos, hogy tudjam, ki vagyok. Amikor Kodály-dalokat énekelünk, vagy népzenét hallgatok, akkor mindig elérzékenyülök. Szerintem ez maga is egy csoda, egy ajándék.
Ajándéknak gondolom, hogy magyarok lehetünk.
Fontos, mi egy olyan közegből jövünk, ahol ez a felelősségben mutatkozik meg.
Úgy gondolja, hogy határon túli magyarként, illetve a kisebbségi létben még többet kell dolgoznunk, jobbnak kell lennünk?
Komáromi tanulmányaim során, a gimnáziumban is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ápoljuk a magyar nyelvet, a kultúránkat. Véleményem szerint kisebbségiként, vagy épp külföldiként mindig erősebben kell dolgozni, de ez csak az előnyünkre válik. A tehetségem nem is igazán a hangi adottságomban rejlik, hanem abban, hogy kitartóan tudok dolgozni és egy olyan gondolkodásmódot kaptam a családomtól, a tanáraimtól, ami az éneklés javára van. A hangi adottság csupán húsz százalék az egészben…
A Virtuózok kisfilmjében már láthattuk a vőlegényét is. Ha jól tudom, ő nem magyar, ugye?
Észak-Németországból származik, és már küzd a magyar nyelvvel. Lassan halad egyelőre a sok munka és elfoglaltságai mellett, de igyekszik.
Réka, hol képzeli el magát tíz év múlva?
Ebben a szakmában teljesen kiszámíthatatlan. Optimális esetben egy kicsit ingáznék még Németország és Magyarország, Szlovákia között, aztán természetesen megállapodnék, gondolom. Én azt remélem, hogy a színpadon állhatok majd.
Mit üzen a rajongóinak és az olvasóknak?
Szeressék a világot és lássák meg a csodát, ami megadatott!
*****
Réka hosszas gondolkodás után fogalmazta meg az utolsó mondatot. Ekkor megszólalt a müncheni villamos: megállóhely következik. Kedves Olvasó! Köszönöm, hogy velünk tartott, mi most leszállunk. Rékát viszi a kék villamos tovább… a siker felé, amelynek pénteken mi is a részesei lehetünk: figyelmünkkel és szavazatainkkal. Ne feledjék: a 2017-es év Virtuóza abszolút győztesét mi, nézők választjuk meg!
Szalai Erika
