Augusztus 20-án minden magyar ember – éljen bár a csonka hazában, az elszakított területeken, vagy a világ más tájékán – Szent István királyra emlékezik. Első uralkodónk képe mindenkiben másként él, van, aki a katolikus hit terjesztőjét, a templomépítő koronás főt, a katolikus egyház egyik magyar szentjét, van, aki az országépítő uralkodót és az első törvényalkotót, mások pedig a kiváló katonaembert tisztelik benne. Való igaz, Szent István katonai erényekkel is rendelkezett, melyeket nemcsak a lázadó törzsfők elleni sikeres harcai bizonyítanak, hanem az 1030-ban bekövetkezett német hadjárat is, amelynek során sikeresen verte vissza az országára törő német seregek támadását.
Amíg István király (uralkodott: 997-1000/1001-1038) sógora, II. Henrik (uralkodott: 1002/1014-1024) volt a német-római császár, addig külső támadásoktól mentesen végezhette nagyszabású állam- és egyházszervező munkáját. Ebből adódóan István sem avatkozott Henrik külpolitikájába, így a császár zavartalanul vezethetett lengyel földre hadjáratokat. Henrik halálát követően döntően megváltozott a helyzet, II. Konrád (uralkodott: 1024/1027-1039) került a német trónra – akinek dédapja a 955. évi augsburgi csatában elesett Vörös Konrád herceg volt –, és véget vetett a korábbi békességnek.
Ekkorra a III. Ottó-féle keresztény birodalom egysége bomlásnak indult, Velencétől kezdve a csehekig szinte mindenki lazítani kívánt a német gyeplőn. Konrád kemény kézzel fogott neki a rendteremtésnek, 1028-ban a cseheket tette vazallusaivá, 1029-ben pedig a lengyel kérdést is katonai úton rendezte, mely II. Mieszko teljes vereségét eredményezte, aki kénytelen volt lemondani királyi címéről és visszaadni a korábban megszerzett Lausitz környékét.
… bízván abban, hogy Magyarországot is hűbéresévé teheti
Mindeközben a német-magyar kapcsolatok is fokozatosan megromlottak, Konrád egyik fő bizalmasa – Henrik császár testvére – Brúnó augsburgi püspök is folyamatosan a magyarok ellen hergelte az uralkodót. Német és magyar érdekek ütköztek Velencében, de a bajor hercegség öröklésének kérdésében is, ugyanis arra Gizella királyné révén István király fia, Imre herceg is jogot formálhatott. A magyar uralkodó kihasználva a lengyel örökösödési vitát, 1026-ban elfoglalta Morvaország azon területeit, melyek korábban magyar kézen voltak, ezzel kiváltván a németek rosszallását.
István király 1027-ben egy Bizáncba tartó, zarándokoknak álcázott német küldöttséget – köztük a császár követét, Werner strassburgi püspököt – nem engedett országa földjére lépni. A viszály tovább mérgesedett, szinte mindennapossá váltak a bajorok határincidensei, így válaszul 1029-ben a magyar csapatok többször is átcsaptak bajor területekre. Ekkor a Fischa és a Lajta között élő bajorok panasszal fordultak II. Konrádhoz, miszerint területeiket rendszeresen háborgatják a magyarok, amit a császár ürügyként használt fel a Magyar Királyság elleni háború megindítására, bízván abban, hogy Magyarországot is hűbéresévé teheti, így a harc elkerülhetetlenné vált.
A császár seregét erősítették Henrik lotharingiai gróf csapatai, valamint hűbérese, Bretiszláv cseh herceg katonái, de a táborban tartózkodott Konrád 14 éves fia, a későbbi III. Henrik (uralkodott: 1039/1046-1056) is. A csapatok 1030 júniusának közepén a Duna melletti Niederaltaich monostora mellett gyülekeztek, míg hajóik Regensburgnál. A német csapatok július 11-én törték át a Mosony vidéki gyepűrendszert és a Duna két partján haladva – csakúgy, mint 907-ben – behatoltak az ország területére. A folyó bal partján előrenyomuló Bretiszláv cseh herceg csapatai jelentős eredményeket értek el, hiszen elfoglalták Pozsonyt és egészen a Garam vonaláig nyomultak előre. A Duna jobb partja mentén haladó német sereg a Rába vonaláig jutott, ám július közepére ellátási nehézségeik támadtak és megkezdték visszavonulásukat.
„…hálát adott Krisztusnak és szülőanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta”
István király őseink nomád harcmodorát alkalmazta: kitelepítette a lakosságot és az ellenség útjában mindent elpusztított, míg az egyre beljebb nyomult az országba és elérte Győrt. A mesterséges akadályokkal tűzdelt Hanság, Rába és Rábca ingoványos vidéke lehetetlenné tette a németek utánpótlását, így a sereg harci fegyelme rövidesen bomlásnak indult. Wipo, II. Konrád életírója megjegyezte, hogy „a császár a folyóktól és erdőktől olyannyira védett országba nem tudott behatolni.”
A magyar uralkodó csak ezután vezette támadásra csapatait, melyek a felbomlott német sereget Kapuvárnál szétverték, maradványaikat egészen Bécsig üldözték és ott fogságba ejtették. A királyt Imre herceg is segítette, aki a nyugati határszél védelménél jeleskedett és mozgósította az ott letelepített orosz-varég harcosokat.
Az Altaichi Évkönyv az alábbiakat jegyezte fel Konrád sikertelen hadjáratáról: „Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza azért, mert a sereget éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták.”
A német támadást az 1077 körül keletkezett nagyobbik Szent István legenda is megörökítette: „mikor jámbor Henrik, római császári felség, a boldog királynak felesége révén rokona, kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a főemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Előbb mégis megfontolván, hogy Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és sérelmeit úrnője, az örökszűz istenanya, Mária elé tárva, ilyen szókra fakadt: »Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged szőlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdeme szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson.« E beszéd után Máriától már szinte megvigasztalva, magabiztosan útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott a visszatérésre. Mihelyt az ellenség visszavonult, és a szent felismerte, hogy Isten irgalmának oltalma látogatta meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülőanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta. A császár pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen történt a dolog. Mikor aztán belátta, hogy valóban visszatértek, nem kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt a leghívebb király megerősítésére, és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert visszatartotta az örök bíró félelme.”
A németek nem tettek le a Magyar Királyság hűbéri alávetéséről
Henrik herceg közvetítése révén 1031 tavaszán került sor a békekötésre. A Fischa és a Lajta közötti területek magyar kézben maradtak, ráadásul István király a Dunától északra, a Morvától nyugatra és a Thaya folyótól délre eső területet – a Fischa torkolatáig és Nikolsburg vonaláig – is megkapta, cserébe Bretiszlávnak átengedte Morvaországot és lemondott a bajor hercegségre támasztott igényéről.
Első királyunk sikeresen védte meg országát a Német-Római Birodalom ellenében, s az 1030. évi sikertelen német hadjáratot lezáró békéhez Konrád annak ellenére ragaszkodott, hogy időközben hűbéri sorba kényszerítette Burgundiát és Lengyelországot. Fia, Henrik volt az, aki Orseolo Péter (uralkodott: 1038-1041, 1044-1046) trónra juttatásával elérte, hogy Magyarország 1044-ben rövid időre német vazallussá váljék.
Mikor 1051-ben újból német csapatok támadtak magyar földre, I. András király (uralkodott: 1046-1060) katonái hasonló módon bántak el velük, mint 1030-ban István király hadai. A németek azonban nem tettek le a Magyar Királyság hűbéri alávetéséről, ezért Salamon király (uralkodott: 1063-1074), Géza és László hercegek viszályából igyekeztek hasznot húzni, ám expanzív terveiknek a kibontakozó invesztitúraküzdelem vetett véget.
