A Csemadok Központi Bizottsága az évente megrendezésre kerülő nyári néprajzi szemináriumát 1984-ben a Nagykürtösi járásban tartotta. A szakmai előadásokon kívül a résztvevők terepmunkát is végeztek, meglátogatták a járás több községét és ott néptánc, népdal, színjátékszerű hagyományszokás, népmese, mondák, legendák, gazdasági eszközök, viseletek, építkezési módok, a népi díszítőművészet emlékei és más, a régi életformához kapcsolódó dolgok iránt érdeklődtek. Egy-egy kiszállás alkalmával igyekeztek betekintést nyerni a község, a település valamikori életébe, hétköznapjainak és ünnepeinek szokásanyagába.
Általában megállapíthatjuk, hogy a meglátogatott községek: Nagyzellő, Óvár, Csalár, Kovácsi, Kér, Mulyad, Ipolyvarbó, Busa és Ipolynyék gazdag hagyományanyaggal rendelkeznek. Én a néptánc- és népszokáshagyományokat gyűjtő csoport munkáját vezettem, és írásomban elsősorban a néptáncra vonatkozó adatokat ismertetem.
A meglátogatott községek mindegyikében találtunk értékes táncokat, dalokat, szokáshagyományokat. A női táncok közül a karéjozó, karikázó, körtánc néven ismert a legelterjedtebb. Igaz, ma már csak a családi összejövetelek alkalmával, főleg a lakodalmakon élnek vele, illetve a női éneklőcsoportok, folklór- és tánccsoportok újították fel és építették bele a műsoraikba. A tánc szerkezetileg lassú és gyors részekre tagolódó. A lassúban egy- és kétlépéses csárdáslépést járnak, a gyorsban a motívumtárt bővítik, megtoldják a futó- és a ridalépés különböző változataival. A kör forgásánál ismert a jobbra és a balra forgás. Egyes vidékeken csak jobbra, illetve csak balra forog a ridakör. A tánc, motívum szempontjából elégé szegényes, a dallamvilága viszont gazdag. Családi ünnepeken, bálokon, délutáni és esti táncos összejöveteleken egyaránt táncolták.
A másik általánosan ismert tánctípus a csárdás. Ez is lassú és gyors részből áll. A lassúban csak lépegető motívumokat táncoltak. A gyorsban pedig forgó, huppanó, ugró, szökdelő és gyakran csapásoló motívumokat jártak. Ismerik a tájegység minden falujában. Mivel közkedvelt, minden táncos összejövetelen táncolják. A tánc nincs korosztályhoz kötve. Dallamanyagát inkább az újabb stílusú népdalok és műdalok alkotják. Gyakori eleme a partnernő kiforgatása, elengedése. Ilyenkor a férfi szabadon cifrázta a táncát, csapásolt és tapsolt. A nő pedig cifra lépéssel vagy simán helyben forgott, alkalmanként tapssal, csapásolókkal díszítette táncát, vagy utánozta a párját, aztán újra párosan összefogódzva folytatták a táncot.
A többi tánccal inkább szóló előadásban találkoztunk. Ezek kevésbé közismertek. Egy-egy ember, illetve pár bemutató jelleggel táncolta el a mulatságokon, a családi összejöveteleken. Ilyenek voltak a dudatánc (dudástánc), az oláhos tánc, a juhásztánc, a verbunk és a huszárcsárdás. Ezek a táncok annyira egyénekhez kötöttek, hogy például a verbunkot csak a varbói Lőrincz János ismerte, a juhásztáncot pedig csak a kéri Lakotáék – apa és fia.
Lakodalomhoz kapcsolódó az ipolynyéki gyertyás tánc, tehát konkrétan egy eseményhez kötött szerepet elevenít meg. Más alkalomkor nem táncolják. Ezt az egy eseményhez, a lakodalomhoz kapcsolódó gyertyás táncot is régebben ismerték a tájegység minden falujában. Alkalomhoz kötődött, tehát konkrét funkciója volt és meghatározott szereplői: vőfély, menyasszony-vőlegény és a lakodalmi vendégsereg. Úgy is hívták, hogy „menyasszonyfektető gyertyás tánc”. Sajátos szövege és dallama van. „Mikor a menyasszonyt fektetni viszik,” kezdősorú dalra táncolják. A vőfély a nagy kerek kalácsra felerősített égő gyertyákat két kézzel a kalács két szélét fogva a feje felett tartja és a kettes sorban felsorakozott lakodalmas nép élére áll. Ő vezeti az éneket is. A zenekar kíséri az énekét és a vonulgatást. A lakodalmas nép helyenként bekapcsolódik az éneklésbe is.
A táncok és a dallamok film- és magnószalagra rögzítését az adatközlőkkel folytatott hosszabb beszélgetés előzte meg. Így kaptunk a tánc funkciójára vonatkozó teljesebb képet. A továbbiakban ezeket a beszélgetéseket és a dalok szövegét közöljük.
Beszélgetés a táncról, a tánccal kapcsolatos szokásokról, dalokról – Nagyzellő, 1984. augusztus 12.
Nagyzellő: „Község a Nagykürtösi járásban, az Ipoly-medence K-i részén, Nagykürtöstől K-re. L: [1921] – 767, ebből 714 (93,1%) magyar, 39 (5,1%) szlovák; [2011] – 493, ebből 419 (85,0%) szlovák, 52 (10,5%) magyar nemzetiségű. Szt. Miklós temploma 1750-ben késő barokk, út menti kápolnája a 18. sz. végén klasszicista stílusban épült.” (Szlovákiai Magyar Adatbank).
„A zellői határ mondája. A török időkbe’ találtak ott egy török halottat. Ott a Várhegy alatt, ahogy a két falunak a határa vót, és nem ismerte el egy falu se a magáénak azt a fődet. Azt akarta a török megtudnyi, kinek a határába’ fekszik a halott, és nem vállalta el egy se. Akkor állítólag azt mondta a török: – No ha nem tudjátok, hol a határ, majd én megmutatom nektek! Akkor onnan egyenesen, azon a hegytetőn, Kiszellő meg Nagyzellő között végigment lóháton, hogy: ez lesz a határotok! Most is az vóna a határ tulajdonképpen, a kataszteri határ, ahogy a török akkor kijelölte.”
Adatközlők: Révai János 85 éves, Sárközi János 75 éves. Gyűjtők: Takács András, Balta Aranka, Kovács János, Takács Judit.
János bácsi már szép kort megélt, biztosan sokat tud nekünk mondani arról, hogyan is mulattak a legények, a fiatalok a maga idejében, milyen táncok, nóták járták akkoriban Nagyzellőn?
Akkoriban bizony szép nóták voltak. Én nagyon szerettem a…
Zsindelyezik a kaszárnya tetejét,
Mind elvitték a legények elejét.
Maradt itthon kettő-három nyomorult,
Látod babám, még az ég is beborult.
Kilyukadt a kötőm, kilyukadt a kötőm, kilyukadt a kötőm eleje.
Bevarrja a babám, bevarrja a babán, bevarrja a babám estére.
Vigyázz kislány, meg ne szúrd a tűvel, a tűvel, a tűvel a kezedet.
Eszem azt a pici, csókolom a pici, csillagragyogású szemedet.
Mikor engem besoroztak, virágzott a repce.
Sírt a kedves kis angyalom, mint a záporeső.
Sírva-ríva panaszolja az édesanyjának,
Szeretőjét, a babáját elvitték már katonának.
Nyitva van a százados úr ablaka,
Arra sétál egy barna lány alatta.
Ne sírj kislány, érted dobog a szívem,
Nem tagadom, hogy igazán szeretlek.
Nem állok én a százados úr szavára,
Sietek a losonci kaszárnyába.
Mer’ van már nékem a századjában egy közlegény,
Kit nem adom, a százados úr magáért.
De, ha lelövik a közlegényt a csatába’,
Ki borul egy gyenge szép lány gyenge vállára?
Ha lelövik, szálljon áldás porára,
Mégsem leszek a százados úr babája.
János bácsi, mondja el nekünk, hogyan állították itt annak idején a májfát?
A májfát? Összementek a legények és megegyeztek abban, hogy viszünk májfát ehhez, meg ehhez a lányhoz. Aki a májfa tövit fogta, az volt a lány szeretője. Bevitték az udvarba. Ahogyan ottan dolgoztak, kijött a lány édesanyja és megkérdezte:…”ki hozta ezt a májfát”? A legény megmondta, hogy „én hoztam”. Utána a házból hoztak ki kendőket, szalagokat, papírokat, felkoszorúzták a májfa tetejét és úgy állították fel. Akik segíteni voltak, azoknak a lányos anya adott pénzt, a „vőlegényt” pedig behívta a házba és ott megkínálta, megvendégelte. Itt, nálunk így volt ez.
A bálba a szegény legény felkérhette a gazdag leányt?
Azt már nem.
Ki kivel táncolt a bálba?
Mindenki a hozzá valóval. A gazdalegény a gazdalányt vitte el táncolni. A szegény legény nem vihetett gazdag lányt táncolni.
Ha egy szegény legény táncba kért egy gazdag lányt, ki szólt vissza, a lány, vagy az anyja?
Az anyja szólt vissza, azok nem engedték el a lányt a szegény legénnyel táncolni.
Milyen zenére táncoltak?
Cigányzenére.
Hány tagú volt a cigánybanda?
Öt-hat tagból állt. Annyian jöttek, ők is keresni akartak.
A zenekar összetétele olyan volt, mint most?
Ilyen volt: bőgő, cimbalom volt, prímás, kontrás, voltak vagy öten-hatan.
Maga szerint ki volt a legjobb táncos a faluban?
Azt már én nem mondom meg.
A legények táncoltak verbunkot?
Hogyne táncoltak volna!
Csak külön a legények?
Külön nem, csak a lányokkal.
A kétlépésest táncolták akkor, csak a kétlépésest járták?
A rendes csárdást is táncoltuk akkor, még a forgós csárdást is.
Ezt hívták verbunknak?
Igen.
Tudnának mondani még egy-két dalt, amelyre szívesen táncoltak?
Az oláhok, meg a svábok facipőben járnak,
Azok élik világukat, akik ketten hálnak /járnak/.
Lám én szegény öreg legény, csak egyedül hálok /járok/,
Tipogatok, tapogatok, csak falat találok.
Két ujja van, két ujja van a ködmönnek,
Kerek alja a pendelnek.
Akármilyen rongyos pendel,
Mégis felhajtja az ember.
(Folytatjuk…)
