A problémamegoldó oktatással végzett kísérleteink során mi is vizsgáltuk a csoportoktatás hatékonyságát és sikerült igazolnunk a kutatók által bizonyított megállapítást, hogy a csoportoktatás úgy szociológiai, mint pszichológiai szempontból előnyösebb, mint a frontális oktatás. A gazdaságilag fejlett országokban ezért ezt az oktatási formát részesítik előnyben. Mi viszont leragadtunk az évtizedeken át berögzült frontális oktatás mellett, mert ezt szoktuk meg, ezzel van tapasztalatunk.
A csoportmunka során a diákok értékelése nem az egyének, hanem a csoport teljesítményétől függ, ezért (is) a tanulók kénytelenek együttműködni, egymással kommunikálni, egymás nézeteit, javaslatait elfogadni és az esetleges konfliktusokat erőszakmentesen kezelni. A csoportmunkát meg kell tervezni és meg kell szervezni. A tanulók a csoportmunka során tehát olyan szociológiai kompetenciákat szereznek, amelyek a munka világában nélkülözhetetlenek. A csoportmunka előnyeit indokolja az a pszichológiai felismerés is, hogy a szinergiahatás eredményeképpen a csoportmunka általában hatékonyabb és az eredmény jobb, mintha a csoport tagjai egyénileg, egymástól függetlenül próbálnák megoldani a feladatokat.
A közelmúltban látott napvilágot a 2015-ös PISA felmérés értékelésének az a része, amelyik a tanulók problémamegoldó képességeit vizsgálta csoportmunka keretén belül. A felmérésben 52 ország több mint 120 ezer tanulója vett részt, köztük 1 856 diák Szlovákiából. Az értő olvasás, a matematika és a természettudományokban elért nagyon gyenge eredmények után ezen a területen is pocsékul szerepeltünk. Most is csak Mexikót és Törökországot sikerült megelőznünk.
Szomorúsággal tölt el az is, hogy az eredménytelenséget ugyan konstatáljuk, de utána nem történik semmi. A minisztérium hallgat, a tanárképző karok pedig azt bizonygatják, hogy ők nem tudnak alkalmazkodni az ilyenfajta elvárásokhoz, mert az egyetemeken folyó munka kívülről és belülről is le van szabályozva (?). Különben sem az a dolga az egyetemeknek, hogy „kész embereket” (értsd, kész tanítókat és tanárokat) bocsássanak ki. Ők csak ráhangolódni tudnak a pedagógiai szakmára, mert kevés a tanításra kijelölt óraszám és különben is inkább a publikációkra és a kutatómunkára kell összpontosítaniuk, mert abból van az egyetemnek pénze.
Én viszont úgy gondolom, hogy végre a tanító- és tanárképző karoknak is el kellene dönteniük, hogy kinek akarnak megfelelni. El kellene dönteniük, hogy mi végből léteznek. Véleményem szerint azért van szükség tanító- és tanárképző karokra, hogy olyan pedagógusokkal lássák el a közoktatást, akik nem csak elméleti tudással, hanem olyan kompetenciákkal is rendelkeznek, amilyeneket a 21. század iskolája elvár. Olyan pedagógusokat kell kibocsátaniuk, akik ismerik és alkalmazni is tudják az újszerű oktatási módszereket és formákat (problémamegoldó oktatás, projekt módszer, kooperatív tanulás stb.), tisztában vannak az egyéni haladási tervekkel, az integrálás és hátránykompenzálás lehetőségeivel, a tehetséggondozással stb.
Már több alkalommal megfogalmaztuk és leírtuk, hogy jó pedagógusok nélkül nem lehet jó iskolát csinálni és jó iskola, jó iskolarendszer nélkül a gazdaság sem lesz sikeres. A pedagógusképzés felelőssége tehát óriási, és ez alól a felelősség alól nem lehet kibújni!
Az említett felmérésben a szingapúri diákok voltak a legsikeresebbek (őket Japán és Hongkong követi) és érdekes, hogy a gazdaság terén is ők járnak az élen. Véletlen egybeesés? Nem valószínű. Ez törvényszerűség. Ők ugyanis már régen tudatosították, hogy az oktatásba való befektetés busásan megtérül.
Persze, mi ebből sem okulunk. Még mindig ott tartunk, hogy egymást győzködjük arról, hogy a mi oktatási rendszerünkön és azon belül az oktatás módszerein és formáin nálunk miért nem kell, és miért nem lehet változtatni.
