lHa már az Esterházy ellen folytatott rágalomhadjárat és a rehabilitáció szóba került, engedje meg, hogy megkérdezzük, mi lett a sorsa az ön által kezdeményezett perújrafelvételi próbálkozásnak?
Az általam mindjárt a rendszerváltás után kért perújrafelvétel, mint ezt a szó maga is kifejezi, egy abszurdum volt. Nem vettem észre, mibe húztak bele, mert azt mondták, ez az egyetlen út a rehabilitálás felé. Hogy példával éljek: mintha a hitleri időkben egy náci törvénnyel elítélt egyént alávetettek volna a fordulat után a náci igazságszolgáltatásnak. A kommunizmust a múltban kiszolgáló bíró, a történészek és az általuk ajánlott „pártatlan” szakértők mind egy húron pendültek, a beidézett magyar történészeket pedig mindjárt, mint „nem kompetenseket” elutasították. Ekkor kezdődött a játszma Esterházy befeketítésére, ami azóta is tart. Eleinte bűnként csak Csehszlovákia szétrombolását hozták fel ellene, de amióta Szlovákia önálló állam lett, ez a vád nehezen tartható, így Ivan Kamenec elkezdte Esterházyt antiszemitának feltüntetni. Ez a hazugság kényelmes álláspontot jelent a többség részére is, hisz erre a szakvéleményre támaszkodva el lehet utasítani Esterházy és a felvidéki magyarok rehabilitálását. Ha ellenben bebizonyosodna, hogy Esterházy Fábry szavaival: „egyszemélyes ellenzék” és a „fasizmus egyetlen Szlovákiai ellenlábasa” volt, akkor az általa vezetett magyarok sem voltak fasiszták és a Szlovák Nemzeti Tanács törvényeivel és a Beneš-dekrétumokkal kollektívan sújtott magyarok – mint azelőtt a kollektív büntetéssel sújtott zsidók – ártatlanul szenvedtek. Tudjuk, milyen nehezen fizettek a zsidóknak elégtételt. S mi az, hogy elégtétel? Soha sem tehető jóvá mindaz, ami velük történt! A magyaroknál viszont minden érv (az ezeréves elnyomástól kezdve az irredentizmusig) jó kifogás a probléma elodázására. Azonban a szlovák politikusok saját népüknek ártanak leginkább, ha továbbra is a hamis prófétáikra hivatkoznak, hiszen egy meghamisított történelmet plántálnak az új nemzedékek lelkébe, amiből sajnos sohasem nőhet ki egy őszinte közép-európai összefogás és megbékélés. A perújrafelvételi kezdeményezésnek végül egy formális jogi akadály vetett véget. Az apámat halálra ítélő népbírósági végzés ellen a törvény szerint nem lehet fellebbezést benyújtani. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága viszont nem foglalkozik történelmi ügyekkel, ezért a kérdés megoldását máshol kell keresni.
Paulisz Boldizsárral Alsóbodokon (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
Véleménye szerint miért képtelen a szlovák történetírás felülvizsgálni Esterházyval szembeni elutasító álláspontját?
A történészi hivatáshoz elengedhetetlen a bátorság és az önismeret. Egy történésznek fel kell mérnie, van-e bátorsága az igazságot keresni, még ha ezzel az állam ideológiájától ellentétes eredményre is jut. Fel kell mérnie, hogy van-e elegendő szaktudása a kutatott tárggyal kapcsolatban? Saját, vagy politikai érdekkörét mellőznie kell és tudatában kell lennie a felelősségének, amikor kutatását másokkal megosztja.
Az a történész, aki karrierje érdekében egy diktatórikus rendszer hazugságait elfogadva és terjesztve a rendszert szolgálja, eleve nem tartható számon hiteles történészként! Ha valós önismerettel rendelkeztek volna, sem Ladislav Deák, sem Kamenec professzornak nem lett volna szabad Esterházyval foglalkozniuk, mert mind Esterházy hívő katolikus gondolkodásmódja, mind arisztokrata osztálya idegen területet jelentett számukra. Ezért van az, hogy a 90-es években Esterházy Jánosról írt munkájuk hemzseg a valótlanságtól.
A szlovák történészek többsége sajnos kritikátlanul átvette Deák és Kamenec „tévedéseit” és nem változtatott azok Esterházyról írt gyűlölködő véleményén, mely a mai napig csak negatív szemszögből hajlandó őt ábrázolni, annak ellenére, hogy most minden forrás a rendelkezésre áll. A sok valótlan rágalmat, mint „irredenta”, „fasiszta”, „hazaáruló” és „kém” el kellene végre felejteni! Ezek ugyanis mind az elmúlt kommunista rendszer ellenségeinek megbélyegzésére szolgáló vádak voltak. Akit likvidálni akartak, ráfogták, hogy irredenta, fasiszta volt vagy kémkedett és ezzel el volt intézve. De hogy lehet ezt összeegyeztetni a valódi történészi hivatással?
Esterházy antiszemitizmusához pedig csak annyit fűznék hozzá, hogy az Esterházy család a 12. századtól a legismertebb magyar nemzetségnek számít, amelynek tagjai úttörő módon a 19. században megengedték, hogy a zsidók birtokaikon és községeikben telepedhessenek le és ott gazdasági tevékenységet folytathassanak. Így volt ez a mi családunkban is, melynek gazdaságát zsidó bérlőink irányították.
A félrevezető és összefüggéséből kiragadott szövegekkel érvelő szerzők elolvashatnák Ján Podďumbiersky „Z kalicha utrpenia” (A szenvedés kelyhéből) című könyvét, aki kortársként tudósított Esterházy szlovák parlamentben elhangzott felszólalásairól, és jó lenne, ha nem felejtenék el azt sem, hogy nem Esterházy kritikája, hanem a szlovák képviselők szavazata szüntette meg Csehszlovákiát két ízben is.
Alice asszony Alsóbodokon (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
Igen, de ezek a történészek a maguk igazának bizonyítására gyakran úgynevezett Esterházy kijelentésekre hivatkoznak.
A szlovák történészek nem értik, hogy Esterházy diktatúrában elhangzott szavai a „képes beszéd” szabályai szerint épp az ellenkezőjét jelentik, mint ahogy azt ők értelmezik – elég lett volna a kortanúkat megidézni ahhoz, hogy mindezt tisztán lássák és értsék. Úgy kell azt értelmezni, mint Shakespeare Julius Caesar című drámájában Antonius szavait: „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”. Mint ismert, Shakespeare így jelzi, hogy a szólásszabadság hiányában a kimondott szavaknak pont az ellenkezője az igaz. Egy példa a sok vád közül: Esterházy sosem dicsérte a németek Európát tönkretevő harcát, de szólt a szovjetek ellen folytatott gigászi harcukról. Ahogy annak idején a gigászok megsemmisültek egymással folytatott harcukban, abban reménykedett mindenki, hogy a nácik és a kommunisták ugyanígy őrlik fel majd egymást. Tudvalévő, hogy ez a két „fenevad” Európa és a világ jövőjét is veszélyeztette.
Mindenki értette azt is, amikor Esterházy a Hlinka Gárda „tiszteletreméltó küldetését” említette. Szavai szarkasztikusak voltak, mert a zsidók után a magyaroknak volt a legtöbb nehézségük ezzel az „állam az államban” félkatonai alakulattal, mely a zsidókhoz hasonlóan a magyarok ellen is üldözési hajszát folytatott. Történészhez nem illő magatartás az összefüggésükből kiragadott részletekkel egy előre felállított koncepciót bizonygatni! Esterházy szlovák parlamentben elhangzott, Csehszlovákiát kritizáló szavai még nem bizonyítják, hogy „szétverte” Csehszlovákiát. Ugyanakkor elfeledik idézni Podďumbiersky írását, aki szerint Esterházy a beszédét gyakran a házelnök Sokolnak tetsző szavakkal kezdte, hogy elmondhassa kritikáját a szlovák igazságszolgáltatásról, de a végére hagyta a fullánkját: „Elmúlt a Bach-korszak, el fog múlni a Mach-korszak, és eljön a Krach-korszak”! Ki mert akkoriban, rajta kívül ilyesmit a hatalom szemébe mondani? Erről miért nem írnak a szlovák történészek? Azért, mert kiragadott idézeteikkel minden erejükkel Esterházy fasiszta voltát igyekeznek bizonyítani, s ezt minden kétséget kizárva, tudatos rosszakaratból teszik!
Esterházy-Malfatti Giovanni, Esterházy-Malfatti Alice, Paulisz Boldizsár és Teréz (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
Esterházy temetésén láttuk, hallottuk, hála Istennek vannak, akik az ellenkező módon vélekednek, s a tisztelet hangján szólnak Esterházy Jánosról.
Mindig is voltak. A kommunista Fábry belső meggyőződésből kért kegyelmet Široký pártfőtitkárnak írott levelében Esterházy számára. S ma is vannak, akiknek az igazság többet jelent, mint Szlovákia vélt előnye, és ha nem is tudják megváltoztatni a helyzetet, kimondják ennek tarthatatlanságát. Ezek közé tartozik az általam nagyon tisztelt František Mikloško szlovák politikus is. Említhetném Szlovákia volt főügyészét, Michal Vaľo urat is, aki ugyan nem tudta az ítéletet megsemmisíteni és ennek okát tudatta Esterházy ügyvédjével is, de személyes, 1997-ben olasz nyelven írt levelében biztosított az apám iránti nagyrabecsüléséről és csodálatáról.
Szlovákia volt igazságügyi minisztere, Ján Čarnogurský 2000 márciusában Alois Mock osztrák kancellárhelyettesnek írt levelében úgy vélte: „…míg Andrej Hlinkáról van a Szlovák Köztársaság érdemrendje elnevezve, … abszurd dolog Esterházy János ítéletét fenntartani … és módot kell találni ennek az igazságtalan ítéletnek a semmissé tételére.”
Csehország volt külügyminiszterének, Karl Schwarzenbergnek a nevét már korábban említettem, de említeni kell a Prágában működő Politikai Üldözöttek Szövetségét is, amely szintén sürgeti Esterházy rehabilitálását. És persze szólni kell a lengyelekről, s arról a nevezetes eseményről, hogy Lengyelországban Kaczinski lengyel elnök 2009. március 23-án a „Polonia Restituta ad Memoriam Esterházy János” magas kitüntetést adományozta Sólyom László magyar elnök jelenlétében in memoriam Esterházy Jánosnak. Van tehát remény a változásra, van remény, hogy a szlovákok és magyarok Esterházy akaratának megfelelően, s a szavait idézve egyszer „mint két testvérnép” egymás kezét fogják keresni, erre mutat a visegrádi négyek egyre szorosabb közös fellépése is!
Alice asszony, beszélgetésünk elején említette, hogy Zoboralját ma is szülőföldjének tekinti. Hogyan gondol vissza itteni gyermekkorára és az itt élő emberekre?
Mindig nagyon meghatódva gondolok vissza gyermekkoromra, s nagyon örülök, hogy Boldizsárnak köszönhetően Alsóbodokon találkozhattam gyermekkori ismerőseimmel is. Amikor férjem Budapesten tárgyalt Magyarország és a Máltai Lovagrend közötti diplomáciai kapcsolatfelvételről, hosszú idő eltelte után, szívszorongva ugyan, de én is visszatértem Budapestre. Annak ellenére, hogy diplomata-útlevelem volt, az itt átélt múltbeli emlékek hatására félelem töltött el. Akkor többek között azért jöttem Budapestre, mert még a kommunista rendszer alatt valaki elhozott nekem Bécsbe egy szép újságcikket Esterházy Jánosról. A cikket Molnár Imre írta, s én meg akartam találni ennek az írásnak a szerzőjét. Hosszas telefonálgatás után sikerült is. Eljött a szállodámba, és én a portán egy fiatalembert láttam magam előtt, aki szinte magánkívül volt az izgalomtól, s aki a biztonság kedvéért, hogy nem álmodja az egészet, még lengyel feleségét is magával hozta. Így kezdődött a barátságunk, s én hosszú szünet után rajta keresztül kezdtem újra felfedezni a felvidéki magyarságot. Ő, aki Esterházy Jánost annyira a szívébe zárta, hogy nemcsak hősként, hanem szinte második apjaként tiszteli (bár fentről mindig intettek, hogy ne foglalkozzék annyit Esterházyval), hosszú évtizedek kényszerszünete után újra megismertette velem a felvidéki magyar valóságot. Neki köszönhetően, több évtized eltelte után, rászántam magamat a zoboraljai visszatérésre, s férjemmel együtt titokban meglátogattam újlaki otthonomat és az egyetemisták gimesi táborát. Azt hiszem, ez még 1989 nyarán történt, a rendszerváltás előtt. Azóta, ennek a fiatalembernek a hatására, szívemben magam is újra felvidéki magyarrá váltam, s visszataláltam zoboraljai szülőföldemre is. Ezért is jelent nagy boldogságot számomra, hogy édesapám földi maradványait ez a föld fogadta be, hiszen apám ezt a népet, s belőlük kiindulva az egész felvidéki magyarságot is valóban saját családjaként szerette. Értük vállalta minden szenvedését, s biztos vagyok benne, hogy onnan fentről is közbenjár övéiért. Örömet és megnyugvást jelent számomra, hogy Esterházy János lelki-szellemi örökségének megőrzését és továbbadását rábízhatom zoboraljai szülőföldem tiszta szívű és becsületes magyar népére. Csak azt kérem tőlük cserébe, maradjanak hűségesek ehhez az örökséghez, s adják azt tovább gyermekeik, s minden ide, Esterházy János sírjához zarándokló ember számára.
Köszönjük a beszélgetést, és a Felvidék.ma minden olvasója nevében áldott karácsonyt és jó egészséget kívánunk Alice asszonynak.
