A színház (a dráma) az ókori görögök ajándéka. Tőlük (mint szinte mindent) a rómaiak veszik át a színház művelését, onnan terjed tovább a nyugati kultúrába. Shakespeare már régen halott, amikor mifelénk még az iskolai előadásokkal kísérleteznek, s eltart egy ideig, amíg nem egyházi amatőr társulatféleségek alakulnak.
Meglehet, ennek egyik oka a polgárosodás „késése”, hiszen mifelénk ez a folyamat Nyugat-Európához viszonyítva egy-két fázissal elmaradt. Ilyen értelemben a színháztörténésznek, aki tájaink színháztörténetével foglalkozik, időben nem kell túl messzire mennie – ami nem azt jelenti, hogy arányosan könnyebb is a dolga. Ellenkezőleg: a feldolgozatlanság jóval nagyobb igényt támaszt.
Ezt dokumentálja Tóth László: …nagy haszna a Teátromnak című könyvének alcíme is: Régi s új színháztörténeti dolgozatok Komárom és Pozsony múltjához (Gondolat Kiadó Budapest 2016). Amikor 2006-ban a Pozsonyi Casinóban megemlékeztünk a pozsonyi városi színház fölépítésének 120. évfordulójáról, a társulás évkönyvében Jókai Mór üdvözlő versét közöltük. Jókai kiváló prózaíró volt, de versírónak nem jeleskedett. Ezzel szemben Tóth László, akit elsősorban költőként tartunk számon, színháztörténészként nem okoz ilyen meglepetést. Szinte mindent tud, ami e témához tartozik, többet, mint bárki gondolná. A gondot tulajdonképpen az okozza, hogy lényegében úttörőmunkát kell végezni, annak ellenére, hogy tömérdek irodalom áll rendelkezésére. Könyve alcímével is jelzi, hogy igazában adalékban gondolkodik, nem összefoglaló műben.
Többféle bonyodalom is nehezíti ezt a történetet: elsősorban talán az, hogy nem egyetlen nemzet dolgairól van szó, hiszen Pozsonyban „fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltás zajlott le”, s ez nem csekély mértékben járult hozzá ahhoz, hogy megvalósuljon (a dán Peter Brugge-t idézve) „a hely és múlt nacionalizálása”. Térségünkben ugyanis szinte elfogadott igyekezet és gyakorlat a történelmet visszamenően is átírni. Ami a pozsonyi színházat illeti, nemcsak a németek 1918-ig tartó túlsúlyával magyarázható a helyzet, hanem azzal is, hogy a magyar színjátszás színvonalával, kezdetlegességével elmaradt a német ajkú színházprodukciók mögött. Másrészt a német színház szlovák megítélése nem csupán ezzel magyarázható, hanem a magyarok kedvezőtlenebb megítélésével is a szlovákok által. Ez egyébként más téren is így van, nem meglepő tehát.
A bevezetőben a szerző kiváló anyagismeretére támaszkodva röviden összefoglalja a szlovákiai magyar színjátszás történetét, nehézségeit, buktatóit. Mindez természetesen fordításokkal kezdődik, adaptációkkal: még a hősök nevét is magyarosítják, csakhogy a közönség hajlamát kedvezően befolyásolják. Így lesz Shakespeare III. Richárdjából Szabolcs, Molière darabjának színhelye pedig Komáromba kerül. A színház végül minden korban azon van, hogy a nézőket magához csalogassa, s ennek érdekében sok mindenre hajlamos. Tóth László végigvezet ezeken a fogásokon, nyomon követi a társulatok föllépését, emiatt kitér más helyszínekre is. A közönség csábítgatása, szélső esetben az ízlés(telenség) kiszolgálása tehát nem új, a mai kor „csak” abban különbözik, hogy a giccs „magasabb színvonalon” van.
A dramaturgia, a megfelelő színdarab kiválasztása is ennek egyik része. Föltűnően sok a regény-adaptáció. Ez, úgy tűnik, minden kor velejárója, a múltban és ma is alkalmaznak színpadra regényt, mintha nem volna elég alkalmas színdarab. Nem föltétlenül a színháztörténelem központi kérdése ez, de nem ártott volna ezzel is foglalkozni, azzal, mi ennek a mozgatórúgója. Alapvető visszája ennek ugyanis az, hogy műfajfordításról van szó, ami több gondot okoz, mint a nyelvi fordítás, hiszen mind a prózának, mind a drámának saját törvényszerűsége, sajátossága van. Szerzőnk egy egész sor régi színdarabot is említ, amit régebben játszottak. Nyilván az akkori kornak, az elvárásainak, ízlésének is adóztak, ám ez nem magyarázza azt, vajon ma miért nem lehet azokat újból elővenni. Nem jók? Játszhatatlanok? Nem szólítják meg a ma emberét? A zenében reneszánszát éli a régizenei produkció – a színpadon ez elképzelhetetlen? Nem gondolok erőszakos modernizálásra, amikor gépfegyvert adnak egy középkori katona kezébe, viszont a gondolat, a probléma aktualitása gyakran szembetűnő, kifejező. Műfajilag „olcsó sikerre számító művek” is gyakran megjelennek – de nem ez a mindenkori színházpolitika? Nézőket próbáltak szerezni, tehát népszerű darabokat előadni. A sematizmus korában is, bár akkor a közönségnevelés ideológiai szinten zajlott, a szocializmus érdekében ezt próbálták az emberek fejébe verni.
Apropó zene: erről alig esik szó. Tóth László megemlít ugyan egy régebbi daljáték-előadást (Benda), de a zene igazából csak Dobi Gézával kerül szóba. Holott Erkel Hunyadi Lászlóját is előadták a XIX. sz. végén, de ez úgy jelenik meg, mintha színdarab volna, s nem opera. Később is vannak zenés produkciók, de sajnos ott sem esik szó a zenéről, pedig jó lett volna, ezt a hézagot hozzáértő zenetörténésszel mindenképpen pótolni kell majd.
Tóth László könyvében a hangsúly a pozsonyi és komáromi színjátszáson van, s nem csupán a föllépések érdeklik a szerzőt, a színészek életkörülményeiről is ír, a vendéglátó város hangulatát, s a kor elvárásait is érzékelteti. Szóba kerülnek a korabeli reklámfogások, a közönség viselkedése, s még a társulatok bevételét is közli, sőt: a szabadságharc alatti komáromi színházi életről is sokat megtud az olvasó.
Az előadások minőségéről viszont nem tudunk meg sokat: mivel nincsenek korabeli fölvételek, legfeljebb a korabeli kritikák szerint lehet ítélkezni. Arról is ír Tóth László, hogy a színészek nem éppen megbízható, fegyelmezett társaság. Előfordul, hogy amatőr hibákat vétenek (nem tudják rendesen a szöveget), ám a korabeli kritika nyilván többet foglalkozott a féltékenységgel, melldöngetéssel, sőt a színházi veszekedések alpári, nevetséges színvonalával. Amikor a komáromi profi színház megalakul, amatőrökből áll össze, s a jelek szerint (a kezdetekben legalább) amatőr színvonalon működik. Profi képzés helyett ekkor inkább a politikai képzéssel törődnek – ez az ötvenes évek elején „normális” volt. De hogyan is volt ez azelőtt? Színészképzésről az előbbi időkből nem sokat tudunk meg. Vagy nem is volt? Régebben Petőfi is „fölcsapott” színésznek – miféle kvalifikáció volt ez akkoriban? Tehát milyenek voltak azok az előadások? Ezért van az, hogy minőségről legfeljebb szubjektív benyomások maradtak, még ha kvázi hozzáértő kritikusok tollából is.
A színházi problémák gyakori velejárója a német-magyar színházi összekülönbözés. Később, Csehszlovákia megalakulása után a csehszlovák felsőbbrendűség érzékeltetése volt jellemző. Ilyen értelemben állandó gond a kétnyelvű színház, mintha a kétnyelvűség volna a baj, a nem létező magyar dominancia (hiszen Pozsony többségében német ajkú) hamvában holt kísérletként merül föl, mintha a színházban nem lehetne egyik este német, másik este pedig magyar előadás. Nehezen értelmezhető ez, mi az: presztízskérdés? féltékenység? nacionalizmus? sovinizmus? gyarlóság? Nem változik a helyzet „kisebbségi jogállásban” sem: jellemző a magyarokra, hogy összefogás helyett kicsinyesen egymással civakodnak. Akkor persze még nem igazán tudták, milyen a kisebbségi helyzet, bár némi betekintésük azért lehetett volna.
A megváltozott hatalmi helyzetben (Csehszlovákia megalakulása után) a hatalom minden eszközzel víz alá szeretné nyomni a magyar színjátszást, ehhez a magyar-magyar torzsalkodások erőteljesen hozzájárultak, ebben a helyzetben a szlovákok a nevető harmadik. Ugyanakkor a színvonal továbbra is értelmezhetetlen, hiszen a korabeli kritikák a megfelelő érdek szerint alakultak, azaz megbízhatatlanok. A színháztörténész tehát csak megállapíthat. Más a helyzet a legújabb korra való tekintettel, hiszen azt a kort már saját bőrünkön is megéltük, bővebbek az információk, itt már lehet, s van miből kiindulni, meríteni, van írott kritikája az előadásoknak, s már személyesen is megélhetett az ember egyes s mást.
A történésznek persze továbbra is a tárgyilagosság az alapvető feladata, a történtek maximálisan objektív megállapítása. Ettől függetlenül a megállapítás is gyakran értékelésként jelenik meg, annak értelmezhető. Ha tehát a szocreál időről azt mondják, hogy sematizmus, az is értékelés. Így aztán a MATESZ tárgyalásakor már nem annyira a történész szól, sokkal inkább a kritikus – Tóth László ekkor már összegez, értékel. Pedig nem könnyű a dolga. A peremre kiszorított kisebbségi színház ugyan kit és hogyan elégítsen ki? A kérdés költői, mert hiszen ha egy nagy városban több színház van, különböző utat választhat mindegyik, de amikor csak egy van, feltétlenül dilemma lesz az út. Pláne, ha politikai és nemzetiségi nyomás is társul ehhez.
A könyv befejező része Konrád József tevékenységére összpontosít. Itt már több adat áll a szerző rendelkezésére, ennek következtében némileg aránytalanná válik a könyv – de persze ezt akár pozitívan is lehet értékelni, hiszen gazdagabb, árnyaltabb lett a beszámoló. És ne feledjük: nem átfogó, összegező színháztörténetről van szó, hanem adalékokról.
Aki akar, sok mindent kifogásolhat, hiányolhat, számon kérhet, mi mindenről lett volna még jó szólni (például a színészképzésről), de itt tényleg nem összefoglaló igénnyel írt színháztörténetről van szó. A könyv szerzőjét csak dicsérni lehet, hogy ennyi adatot összegyűjtött. Ha majd egyszer az összefoglaló műre kerül sor, szerzője bizonyára hálásan forgatja majd Tóth László könyvét, sok mindent meríthet belőle. Csakúgy, mint mai olvasója.
