(Fotó: MTVA/Hazajáró)

Olvastam Dániel Erzsébet „haza vagy szülőföld” dilemmát boncolgató írását, és mélységesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy nekünk, a mai Szlovákia területén született magyar anyanyelvű embereknek ez az ország nem hazánk, csupán a szülőföldünk.

Ennek ellenére itt vagyok otthon, és ennek az országnak és a velem rokon pozíciójú polgároknak a problémáit érzem a magaménak, tehát bármennyire is rosszul vagyok a „ befogadók” korlátoltságától, mégis valamilyen szinten ez a tákolmány a hazám, s nem élhetem úgy a napjaimat, hogy a legközvetlenebb környezetem ügyes-bajos dolgait ne érzékeljem és ne próbálkozzak egy „hazátlan” válasszal a körülményekhez mérten helyesen vagy elfogadhatóan reagálni.

Tehát tetszik-e vagy sem, még az SNS-es Hlinka-örökösökkel is próbálkozni kell emberi módon megértetni, hogy a népszerűségen túl is vannak minőségi szintek, ahol bizony esélyük sincs belépni, illetve a szintet megugrani a mai politikai elit tagjainak. Sajnos elmúltak azok az idők is, amikor magyar anyanyelvű állampolgárként reménykedhettem abban, hogy a képviseletünket, benne az én képviseletemet is hirdető állítólagos magyar politikusaink talán kicsivel magasabb szinten mozognak, mint az utcasarki rabszolgák érdekszférája.

Azóta sajnos a rendszeres rostálás meghozta az eredményét és a nemzetiek rostája kihozta közülünk azt a szemetet, amire szükségük volt, hogy a demokrácia mindenre ráhúzható álarca mögé bújva kiszolgálják a sötétséget, amelyben ők otthon érzik magukat.

Volt egy időszak, amikor abban a hitben éltem, hogy amit teszek, elégséges ahhoz, amit a környezetem megóvása érdekében az adott helyzetben tenni lehet. Persze az idő múlásával az ember belátja, hogy nincs az az áldozat, amit ne lehetne felülmúlni és elkövetni valami olyasmit, aminek köszönhetően az eredmény a valóságot meghaladó ne lehetne. Persze azt is tudni kell, hogy az emberek viselkedése 99%-ban szokásokon alapul és csak az a kevéske 1% mérlegel és hoz a tetteit megelőző fázisban tényeken alapuló döntéseket, amelyek szerint képes akár szokásaitól eltérően reagálni környezete kihívásaira.

Sajnos az iskola volna az a környezeti elem, ahol a szokások alakítgatása az egyik feladat, ám az is igaz, hogy egyetlen iskola sem tudja magát kivonni a környezete befolyása alól, tehát az iskolák egyik legfontosabb, de leginkább eltitkolt feladata az elsősorban a környezet „nevelése” és ebben a nevelési feladatban az elfogadott szokások minősítése és rostázása.

Sajnos ma még egyetlen nagybetűs állami, vagy nemzetközi intézmény sem jutott el arra a szintre, hogy az iskolák teljesítményének elbírálásakor ezt a környezetre kifejtett befolyást, illetve annak sikerességét, sikertelenségét, hiányát diagnosztizálná.

Legnagyobb mulasztásomnak azt tartom, hogy keveset vállaltam a szlovákiai oktatásügy maradiságának felszámolása terén kínálkozó feladatok és lehetőségek kiaknázása terén, s mondhatom, hogy a rendszer ugyanolyan maradi állapotban volt az abból való távozásom idején, mint belépésemkor, sőt, ha figyelembe veszem azt a körülményt, hogy 40 év alatt azért a világ is fejlődött valamit, még akkor is, ha vannak, voltak és lesznek helyek, ahol a fejlődés irányára a bánya a jellemző és nem a hegycsúcs, tehát, ha figyelembe veszem azt is, hogy 40 év alatt kicsit nőttek a lehetőségek is, akkor a kilépésemkori egyenleg egyből a számegyenes jobb oldala felé billen, ami egyáltalán nem hízelgő rám és teljesítményemre nézve.

Van még egy adósságom, ami a haza és szülőföld problematikájával szorosan összefügg. Az új iskolaépület étteremmel való kiegészítése után lehetőség nyílt arra, hogy az étterem feletti termekhez vezető lépcsőházat és az emeleti tágas folyosót eredeti feladatukat meghaladó célokra is kihasználjuk. Így jött létre a galéria, ahol képzőművészeti kiállításokat rendeztünk és így vált a fenti folyosó az időközben kartonüzemmé degradált kultúrházat bizonyos mértékig pótolni hivatott előadóteremmé. Ide hívtuk meg többek között dr. Papp Lajos szívsebész professzort és az orvosi szakmán túli egyéniségével a magyarság ügyében elhivatott előadót egy agytágításra. Az utazást úgy oldottuk meg, hogy Esztergomból mi hoztuk Búcsra a professzor urat.

Útközben kis beképzeltséggel „ kioktattam” őt, hogy magyarság kérdésében a magyarországi állampolgárokra sokkal inkább ráférne némi nevelés és előadás, hogy óvakodjanak a határon túliakat a hivatalos okmányaik, gépkocsijuk jelzései és hasonlók alapján „szlováknak, románnak, ukránnak…” minősíteni, mert az így beazonosított „külföldiek” esetleg magyarabbak közönséges hétköznapjaikon is a legmagyarabb és legmagasabb magyar állami tisztviselőknél is. A professzor úr ebből az üzenetből megértette az elégedetlenségünket a 2005-ben bemutatott mélyrepülés elkövetői iránt és nem nehezményezte az általánosításomban megbúvó igazságtalanságot.

Sajnos, mára be kell látnom, hogy eme minősítésemben magasan felülértékeltem jó néhány búcsi lakost is, akik még a legutóbbi választásokat követően világosan kirajzolódó Hlinka-gárdistákkal komázókat elfogadható magyaroknak tartják és az olcsó örömlányok szintjén lapulva megelégszenek néhány doboz sárga festékkel és egy kiszuperált tűzoltókocsival árulásuk fejében.

Nem fogom jól érezni magamat a sárga földben felmenőim társaságában, mert annak idején ugyanezen a piaci kofák szintjén mindenféle selejtet és bóvlit kínálók kísérleteire tudtak fityiszt mutatni és azokon felülkerekedve élni hétköznapjaikat és ünnepnapjaikat egyaránt és emelt fejjel viselték a falunkat gondosan elkerülő állami beruházások és befektetések tökéletes hiányát, amit a mai kozmetikai beavatkozásokkal kívánnak lenullázni a legújabb kofák.

Kicsit „kiadósan” elkalandoztam. Visszatérve a haza, illetve szülőföld dilemmához. Amikor azt gondoltam dr. Papp Lajost „kioktatva” , hogy mi, határon túliak a megélt megpróbáltatásainknak köszönhetően egy polccal magasabbra tehetjük a mércét, amikor választani kell, most bocsánatkéréssel tartozom, mert bár kaptunk pár jól elhelyezett pofont, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy belássuk, nem minősíthetjük semmilyen szinten sem elfogadhatónak a kvaterkázást a nyelvtörvény, bizonyítványügy és hasonló „csemegék” értelmi szerzőinek, illetve azok örököseinek társaságával.

Bizony, barátaim, mélyen megbuktam, megbuktunk a legutóbbi vizsgán és nincs jogunk semmit felróni a Duna másik partján születetteknek, ha valami alapján rájönnek, hogy szlovákiaiak vagyunk és ennek tudatában nemes egyszerűséggel szlováknak neveznek.