A 19. század második felében nemcsak Komáromban, de még a környékbeli falvakban is jobbnál jobb cigánybandák húzták a talpalávalót, illetve a csendes hallgató nótákat a mulatni vagy éppen búsulni vágyóknak. Mert a magyar embernek dalból van a lelke, szegénynek, gazdagnak mindig van oka mulatni, nótázni. Kit a búja, bánata, kit az öröme késztet dalban elmondani a világnak, hogy mi fáj, miért fáj, vagy mitől repes a szíve örömében.
A szentpéteri prímás családjában is gyakori esemény volt a gyermekáldás. Az 1856-ban született fiúgyermekük a Lipót nevet kapta a keresztségben. A zenei tehetség öröklődött a családban, hiszen röpke tizennégy esztendő múlva a gyerekembernek számító Balogh Lipót felnőtt társait megszégyenítő ördögi ügyességgel bánt a hegedű vonójával, így nem csoda, hogy zsenge kora ellenére átvehette a perbetei banda vezetését. Tizennégy évesen prímás lett, amire nem nagyon akadt példa.
Balogh Poldi hírneve azonban nem maradt meg a környéken, hamarosan a fővárosba is eljutott. Még alig serkent a fiatal, de roppant tehetséges prímás bajusza, amikor 18 évesen már Budapesten muzsikált. A „hungarian gipsy”-ket azokban a boldog békeidőkben már a szárnyára kapta a világhír, megannyi magyar banda húzta Londontól Párizsig. Poldi és zenekara is hamarosan meghívást kapott Párizsba. Talán az lett volna akkor a csoda, ha nem így történik. Mint ahogyan az is természetes volt, hogy a magyar nótát és a cigányzenét külhonban népszerűsítő prímások és bandák idővel rendre haza is tértek. Balogh Lipót élete és zenészi pályafutása azonban nem követte ezt a sablont. Népszerűsége eget ostromló magaslatokba ívelt és sok társával ellentétben ő soha többé nem tért haza. A nótát fakasztó jó szentpéteri bor ízét, a lankás táj gyermekkorát idéző báját és békéjét azonban bizonyára holtáig emlékezetében őrizte.
Az elmúlás azonban szerencsére még a távoli messzeségben volt, a szentpéteri zenész a pályája csúcsára érkezett. A világ akkori kulturális fővárosának színes forgatagában ott szerepelt a neve a plakátokon, amelyek a párizsiak kedvelt szórakozó- és kirándulóhelyére, a Bois de Boulogne-ba invitálták a finom ételeket, italokat és az olykor andalító, máskor vérpezsdítő dallamokat kedvelőket. Itt muzsikált Balogh Lipót is, mégpedig olyan nagy sikerrel, hogy a felső tízezer tagjai, diplomaták, kormánytagok és magas rangú tábornokok hallgatták az elegáns cigányzenekar muzsikáját.
Történt egy alkalommal, hogy a hajlongó pincérek által körülfogott egyik asztalnál éppen az Amerikai Egyesült Államok egyik minisztere és népes kísérete foglalt helyet. A neves vendégeknek annyira megtetszett az általuk még sohasem hallott, fülbemászó, különös zene, hogy a miniszter rögvest elküldte névjegyét a prímásnak. Hamarosan beszélgetésbe elegyedtek, majd a miniszter amerikai körútra hívta Balogh Lipótot és zenekarát. Új párizsi szerződést már nem is kötöttek, ehelyett hamarosan indult a magyarokkal a hajó az Újvilágba, ahol élt még a magyar forradalom és szabadságharc, valamint Kossuth Lajos emléke. A cigányzenekar körútja során bejárta a nagyobb városokat. Mindenütt nagy sikerük volt, de a legtovább talán Philadelphia és Washington élt az emlékezetükben, ahol az USA elnöke is meghallgatta játékukat.
Sikerekben gazdag, fárasztó utazás után tért vissza Balogh Lipót Párizsba, ahol még népszerűbb lett, mint elutazása előtt. A korabeli sajtó megírta, hogy három alkalommal is muzsikált Don Carlos spanyol trónkövetelőnek, akinek a Csak egy kislány és a Hallod-e te kőrösi lány tetszett a legjobban. Megsárgult plakátok és folyóiratok őrizték annak az emlékét is, hogy Balogh Lipót 1894-ben a Renaissance Színházban lépett fel Sarah Bernhardt színésznővel, akit kortársai a világ legnagyobb színésznőjének tartottak, s akinek kíséretében mintegy ötven előadásban játszotta a Lettres d’amour című hegedűszólót.
