Magyarország 1968-as szerepvállalása a mai napig vitatott, hiszen a Varsói Szerződés országaként kénytelen volt bevonulni Csehszlovákiába. A prágai tavasz eseményei sok fiatalt reménnyel töltöttek el. Bíztak abban, hogy könnyebb lesz majd a helyzetük, ezért is élték meg sokként az augusztusi eseményeket.
Sokan úgy vélik, hogy Kádár János megakadályozhatta volna az augusztusi katonai műveletet Csehszlovákia ellen, más források szerint a magyar vezetésnek nem volt más választása, az 1956-os tapasztalatok nyilván riasztóak voltak.
Az 50 évvel ezelőtti eseményekre sokan emlékeznek még. Vannak szemtanúk, akik a forradalmi hangulatból szinte semmit sem tapasztaltak, de vannak olyan visszaemlékezők is, akik kalandos kiránduláson vettek részt 1968 nyarán.
A ma Szencen élő, hegysúri származású Duray Rezső és édesanyja 1968 nyarán rokonlátogatásra érkezett Magyarországra. „Tizennégy éves voltam. Édesanyám már régebben tervezte, hogy meglátogatja magyarországi rokonait, nagybátyját, nagynénjét, akik Felsőnánáson éltek. A jó iskolai előmenetelemnek köszönhetően én is vele tartottam. Mivel a Felvidéken is tudtunk arról, hogy augusztus 20-án tűzijátékkal ünnepelnek, úgy döntöttünk, a rokonlátogatást összekötjük az ünnepi tűzijáték megtekintésével. Egy hétig voltunk a rokonoknál, majd augusztus 20-án elindultunk Budapestre. A vasútállomáson a jegyárus szállást is ajánlott, majd elindultunk a bazilikához a szentmisére” – mondta Duray Rezső.
Duray Rezső visszaemlékezésében arra is kitért, milyen boldogan vásárolt magyar kottás imakönyvet, amire már régóta vágyott. Nagyon jól érezték magukat, a szentmise és a körmenet után, amely a bazilika körül zajlott, megvárták a tűzijátékot és éjszaka visszamentek a szállásukra. Reggel pedig elindultak az állatkertbe és a vidámparkba.
– Amikor elindultunk a szállásunkról, a városban hallottuk, hogy Csehszlovákiában kitört a forradalom. Azt mondták, bevonultak a szovjet katonák, mivel az emberek egymást ölik, és hasonló események zajlanak, mint 1956-ban Magyarországon. A vidámparki és állatkerti látogatásból semmi sem lett, visszamentünk a szállásunkra a csomagjainkért, hogy azonnal hazajöhessünk. Délre értünk az állomásra, de ott már olyan sokan voltak, hogy be sem fértünk. A rendőrök elvezényeltek mindenkit a csehszlovák nagykövetségre. Mire odaértünk, már ott is rengetegen voltak. Meglepő volt, hogy akik a Balatonnál üdültek, azokat is felhozták Budapestre. De sokan már a határtól fordultak vissza, onnan küldték a turistákat Budapestre, a követségre. A nagykövet próbált nyugtatni, de az ellenkezőjét váltotta ki szövegével. Azt mondta: örüljünk, hogy nem vagyunk otthon, mert itt biztonságban lehetünk és biztosítanak szállást. Édesanyám úgy emlékszik, a nagykövet még azt is mondta, hogy csak azt követően mehetünk haza, ha eltemetik a halottakat és megnyugszik a légkör” – idézi fel Duray Rezső az ötven évvel ezelőtti eseményeket.
A nagykövetségen volt néhány szlovákiai magyar is. Tolmácsoltunk a szlovákoknak és a cseheknek, de akadtak lengyelek és németek is, akik csak át szerettek volna utazni Csehszlovákián. „Megérkeztek az autóbuszok, melyek iskolai kollégiumokba szállítottak bennünket. Elszállásolás után ismét közölték, ha megnyugszik a helyzet, hazamehetünk. Mi csehekkel és szlovákokkal voltunk. Ekkor tapasztaltam először, hogy Magyarországon nem értették, honnan tudunk ilyen jól magyarul, de a szlovákok sem tudták mire vélni, honnan tudhatunk magyarul. Nem értették az egészet, nem volt tudomásuk arról, hogy Szlovákiában élnek magyarok. Azt sem értették, hogyan járhatok magyar iskolába. Egyébként nagyon szívélyesen fogadtak, törődtek velünk, kaptunk enni. Állandóan szólt a rádió, így mi tolmácsoltuk az elhangzottakat” – mesélte. Hozzátette: pénzt is kaptak, hogy napközben elmehessenek moziba vagy állatkertbe. Csak azt kérték tőlük, az esti órákban térjenek vissza a kollégiumba, amire azért volt szükség, mert előre jelezték, amint visszatérhetnek otthonaikba, éjszaka indítják a vonatokat.
Abban az évben augusztus 20-a keddre esett, 21-étől voltak a kollégiumban. „Ha jól emlékszem, szombaton este szóltak, hogy menjünk a kollégiumba. Láttuk messziről, hogy ott vannak a buszok, szaladtunk egész úton. Közölték velünk, hogy elvisznek bennünket a vasútállomásra. Egész úton csendőrök kísérték a buszokat. Jegy és ellenőrzés nélkül szálltunk fel a vonatra, csak mi voltunk az állomáson, egyik utasnak sem volt jegye, így jegykezelés sem volt. Amikor arról érdeklődtünk, hogy azt a pénzt, amit ott kaptunk, vissza kell-e majd fizetnünk, nem tudták megmondani, de soha senki nem kérte. A vonat megállt Szencen is. Ott láttuk, hogy az állomás épülete is össze van firkálva, hazafelé Súrra busszal mentünk, tankokkal is találkoztunk. Tizennégy évesen nem éreztem elszomorítónak a történteket. A felnőttek sokkal jobban féltek, aggódtak, amikor Magyarországon azzal riogattak bennünket, hogy ugyanolyan a helyzet, mint 12 évvel azelőtt volt Budapesten. Ők tudták, mi történt akkor, én viszont nem nagyon értettem, hiszen nem ismertem az 1956-os magyarországi eseményeket” – emlékezett vissza az 1968-as nyárra Duray Rezső.
Hozzátette még, azzal is megijeszthették a Budapesten rekedt turistákat, hogy miséket mondtak a csehszlovákiai áldozatokért, ez is nagy hatással volt rájuk, sokan ebből azt gondolták, hogy valóban véres harcok dúlnak otthon, csak később tudták meg az igazságot, ami szerencsére nem volt annyira borzalmas, mint az 1956-os magyar ősz.
