Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár könyveivel és a médiumokban elhangzó előadásaival mindig szenzációs részleteket és összefüggéseket tár fel az egykori Szovjetunió belső folyamatairól, a politikai vezetés és a titkosszolgálatok tevékenységéről mind saját területén, mind a II. világháborút lezáró békerendszer által az érdekszférájába került országokban. Amikor tíz éve megjelent A prágai tavasz titkos története című könyve, a vele készült beszélgetést természetesen azzal a kérdéssel kezdtük, hogy amit felkutatott és megírt, nagyon különbözik-e az ismert eseményektől?
Szinte teljesen különbözik. Levéltárakban töltöttem több évet, Prágában, Budapesten, Moszkvában is tanulmányoztam ezt a kérdést. Találkoztam a prágai tavaszt eltipró szovjet elit tagjaival, köztük Cservonyenko nagykövettel, ő volt lényegében Brezsnyevék helytartója Prágában és Majorov tábornokkal, ő az, aki bevonult Prágába és négy évig az ottani szovjet ármádia élén állt. Találkoztam a prágai tavasz jeles vezetőivel, akik ’68-ban az „emberarcú”, azaz a feljavított szocializmusról ábrándoztak, de az igazi megvilágosodás a számomra Ludvik Vaculíkkal, a híres íróval való találkozás volt Prágában. A Letná dombon direkt úgy választottuk meg a beszélgetés színhelyét, hogy a háttere a belügyminisztérium épülete legyen, ahová őt a prágai tavasz után sokszor behívták. Ő kimondta, hogy a szocializmus bizony megreformálhatatlan, s a „bársonyos forradalom” alatt rájött, hogy ott nem lehet folytatni, ahol ők Dubčekkel abbahagyták 1968 augusztusában. Nem lehet feljavítani ezt a rendszert.
Amikor írtam ezt a könyvet, és már rengeteg levéltári forrás és korabeli visszaemlékezés is rám zúdult, meg voltam döbbenve, mennyire ellentmondásos az egész. A prágai tavasz egyik emblematikus figurája egy technokrata miniszter, későbbi miniszterelnök volt: Černík. Amikor bevonultak a szovjetek, a KGB-sek letartóztatták, megverték. Az ország miniszterelnökét! Kivitték Kárpátaljára, idegrohamot kapott, ott is megverték. Felvitték Moszkvába, mire az elsők között lepaktált Brezsnyevékkel. Nem azért, mert rongy ember volt, nem azért, mert gyáva ember volt. Dubček például nem paktált le. Ő csak úgy írta alá az úgynevezett „moszkvai jegyzőkönyvet”, hogy amikor sírógörcsei voltak, őt is megütötték cudarul, de kapott egy injekciót a szovjet orvosoktól, kapott még egy injekciót, végül teljesen összeomlott és aláírta. Černík esete más, ő úgy érvelt, hogy ki kell egyezni a szovjetekkel, ki kell várni, majd kicsit lecsillapodnak, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. De nem lehetett folytatni.
Sok a magyar vonatkozású részlet a könyvében…
A magyar vezetés, pontosabban Kádár János és szűkebb köre egyfajta közvetítő szerepet is játszott Dubček és Brezsnyev között, ám ez egy álságos, Janus-arcú magatartás volt. Nem igaz, hogy Kádár megpróbálta mindkettőjüket, hogy úgy mondjam megvezetni, hogy kimaradjunk az egészből. Nem, ő mindig előbb konzultált Brezsnyevvel, amikor öt alkalommal hosszasan tárgyalt Dubčekkel, és még két alkalommal röviden ’68-ban, olyankor Dubčeket kikérdezte, olykor még hitegette is, és utána azonnal beszámolt szóban vagy írásban Brezsnyevnek. Július elején Kádár a Szovjetunióban tartózkodott, majdhogynem biztatta is Brezsnyevet, hogy vonuljanak csak be! Többször, amikor összeültek a szocialista tábor vezetői, a későbbi bevonulók, Kádár sokkal árnyaltabban fogalmazott, de a kulisszák mögött, főként, ha Brezsnyev rászólt, kőkeményen nyilatkozott.
A magyar követség – már nyáron is – egyfajta szuper kémközpont szerepet töltött be Prágában. Oda járt néhány cseh és szlovák pártvezető, például a Rudé Právo pártlap főszerkesztője. Bevitte a titkos okmányokat, átadta, ezeket külön futár vitte Budapestre. Černík, amikor miniszterelnök lett, még meg sem tartotta beiktatási beszédét, két nappal korábban már az egyik munkatársa bevitte a magyar követségre, és még a beszéd vázlatát is eljuttatták Budapestre. A könyvben van egy nagyon érdekes levéltári irat, direkt fakszimilében közlöm: Kádár János számára készítettek egy listát ezekről a kilopott iratokról, melyek az ő páncélszekrényében landoltak a prágai tavasz leverése után. Oldřich Švestka aznap reggel, amikor a szovjetek és a magyarok készültek a bevonulásra, találkozott egy magyar diplomatával, és elmondta, hogyan fogják délután „megpuccsolni” Dubčeket. Nagyon érdekes, hogy 11 szovjet kiskatona őrizte a magyar követséget, ahol ott rekedt magyar turistáktól kezdve Marosán Györgyig – aki Karlovy Varyban gyógyíttatta magát – többen laktak, és kész átjáróház volt a magyar követség olyan szempontból, hogy kollaboráns, hazájukat eláruló, főként cseh politikusok, de szlovákok is jártak oda „leadni a drótot”. Prágában pedig legalább három, de inkább négy magyar hírszerző csoport dolgozott rádiósokkal, egy a katonai hírszerzésé volt, kettő-három pedig civil.
A megszállás forgatókönyve annyiban hasonló volt az 1956-os magyarországihoz, hogy akkor is, ’68-ban is akadt a hazai kommunista vezetésben olyan elvetemült személy, aki kérte a szovjet bevonulást, amit aztán a hódítók internacionalista segítségnyújtásnak nevezhettek.
1968. augusztus 20-án késő este került sor a bevonulásra. De egy hónappal korábban Balatonaligán, Kádár János villájában – az 5-ös számú villában – ott volt az ukrán kommunista párt első titkára, a szovjet politbüró tagja, Pjotr Seleszt és Vasil Biľak, a szlovák kommunista párt első embere, a keményvonalas Moszkva-barát erők ideológusa, lehet, hogy szovjet ügynök is volt már. Ők állapodtak meg akkor, hogy megszületik az a bizonyos behívó levél. Először a Balaton partján – tulajdonképpen bohózatba illő jelenet – tárgyaltak egymással, de olyan erős volt a hullámok hangja, rossz idő volt aznap, hogy bevonultak a villába, viszont a bokrokban ült egy szovjet KGB-s, aki felvette volna a beszélgetést, de a zaj miatt nem tudta. A villa viszont be volt „poloskázva”, felvette Seleszt is a beszélgetést, tehát ezek egymást is felvették. Seleszt készített Kádár számára is egy rövid feljegyzést hazafelé, Moszkvába szánva, de közben mások is készítettek hasonlókat Kádárnak. Ilyen dokumentumok garmadáját találtam a levéltárakban Moszkvában is, Prágában is. Prágában könnyű volt kutatni, mert a „bársonyos forradalom” után nemcsak a magyar állam vezetői – ez már az Antall-kormány alatt volt –, de a volt NDK archívumainak új vezetői, vagy az új lengyel, az új bolgár vezetés is összegyűjtötték a bevonulás szempontjából értékes iratokat, és Václav Havel kérésére ezeket elküldték Prágába, egy külön intézetbe.
Otthon van egy hatalmas gyűjteményem különböző nyelveken, és amikor a könyv már nyomdában volt, találtam egy kis „aranyrögöt” a levéltárban: egy évvel a prágai tavasz leverése után a Magyar Külügyminisztériumból az összes magyar nagykövet kapott egy levelet: tessék feljegyzést készíteni, hogy ’68 augusztusában a csehszlovák diplomaták, katonai attasék, külkereskedelmi kirendeltségek vezetői hogyan viselkedtek. Minden nagykövet elkészítette a jelentést, ki – Illyés Gyulát idézve – mint önszorgalmú kutya, ki rezerváltan, de elküldték Budapestre. Sajnos elmúlt az idő, senki nem dolgozta fel, pedig ez is fontos látlelet erről a mocskos időszakról.
Milyen helyzetben élték meg a felvidéki magyarok ezeket az eseményeket? Náluk jelképesen ősz volt, miközben Prágában tavasz?
Részben ősz, részben tavasz. Az egyéni jogok területén sok minden történt: például a cenzúra eltörlése, gazdasági könnyebbségek, ki lehetett menni dolgozni, tanulni nyugatra, ezek a magyarokat éppen úgy érintették, mint a többségi állampolgárokat. A magyar sajtó is alakult, változott, egy magyar lapban meg lehetett írni a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos sérelmeket, ez nagyon sokat jelentett. Ugyanakkor felerősödött a szlovák nacionalizmus, például egész magyar falvakon át vonultak a magyar lakosságot megfélemlítő menetek. Tehát ellentmondásos volt a helyzet. A magyaroknak a szövetséges törvényben adtak először jelentős engedményeket. Aztán amikor bevonultak a szovjet csapatok, Husák lett a szlovák kommunista párt első embere, egy magyarfaló, magyargyűlölő ember, tavasszal pedig már az egész csehszlovák párt vezetője, s a magyarok helyzete ismét romlani kezdett. Az egész felvidéki kérdés nagyon bonyolultan alakult ’68-ban, a legérdekesebb az, hogy a magyarok mindenki által mennyire magukra voltak hagyatva. Sem a prágai, sem a pozsonyi vezetésben nem voltak magyar reformerek. Nem mintha nem léteztek volna, de nem engedték be őket, és még Dubček, aki valamelyest kedvelte a magyarokat – magyar orvosa, magyar sofőrje volt –, sem tett lépéseket a magyarok érdekében, bár ígérte. Találtam egy olyan levéltári forrást, miszerint Kádárnak azt mondta Fučík budapesti csehszlovák nagykövet: Dubček elvtárs olyan nagy engedményre készül a magyarok számára, hogy még Ceaușescu elvtárs is meg fog lepődni. Dubček üzent is Kádárnak, hogy megteszi ezeket, Kádár János részéről azonban nem volt fogadókészség.
***
A beszélgetés Kun Miklóssal könyve megjelenésekor, 2008 augusztusában hangzott el a Kossuth Rádióban.
