Bármily hihetetlenül is hangzik, a történelem folyamán egy alkalommal nem sokon múlt, hogy kikiáltották a Csallóközi Köztársaságot. A Jókai tollára kínálkozó különös eseményről még az 1848/49-es szabadságharcról szóló részletesebb munkákban is legfeljebb ha lábjegyzetben emlékeznek meg a szerzők.
A végsőkig kitartó Komáromban honvédtisztek egy elszánt csoportja akár Klapka eltávolítása árán is meg akarta akadályozni a fegyverletételt, és Csallóköz önálló köztársasággá való kikiáltását fontolgatta abban reménykedve, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Anglia vagy Poroszország majd segítséget nyújt. Ez sajnos nem volt több puszta ábrándnál, s a hazaszeretettől vezérelt összeesküvők lebuktak. A „mi történt volna, ha….” kategóriát a történelem nem ismeri ugyan, de az alábbi történet talán mégis megérdemli, hogy elolvassuk és továbbgondoljuk…
A világosi fegyverletétel híre által keltett általános döbbenet egy csapásra rátelepedett az egész országra. A magyar szabadságharc parányi tüze azonban Komáromban még mindig parázslott. A Szent András-templom csonka tornyain nemzetiszín trikolórt lobogtatott a szeptemberi szél, messzire jelezve, hogy a két folyó ölelkezésében álló város és védői dacosan szembeszegülnek a túlerővel, az orosz dzsidák erdeje által támogatott osztrák kölyökcsászár akaratával, miszerint Világos, Arad és Pétervárad után Komárom is feltételek nélkül kapituláljon.
A Duna jobb partján sorakozó osztrák ágyúütegek már napok óta hallgattak, ám a hatalmas mozsárágyúk fenyegető torka továbbra is a városra szegeződött, készen arra, hogy betetőzzék a kora tavasszal megkezdett rombolást. A Cigánymezőn állt még a rögtönzött kalyibákkal tarkított sátortábor, amely – lőtávolságon kívül lévén – oly sokszor menedéket nyújtott a lakosságnak. Most azonban az újabb és újabb hírekre szomjazó tömeg felzaklatott méhkasként a belváros utcáin hullámzott. Nagy csoportokba verődve olvasták a városháza szomszédságában álló árkádos Dumtsa-ház, a térparancsnokság épülete falára kiragasztott falragaszokat, amelyeket Klapka írt alá. Vendéglőkben és kávéházakban izgatottan vitatták az osztrák parlamenterek jövéséről-menéséről, s a kapitulációs feltételekről szóló tárgyalásokról kiszivárgó híreket.
Futótűzként terjedt el a hír a Klapka elleni merényletről, s arról, hogy az osztrák bérencet már ki is végezték, társának azonban sikerült kereket oldania. A jól értesültek azt is tudni vélték, hogy a fegyverletétel feltételeiről folyó alkudozások megosztották a haditanácsot. A vita annyira elfajult, hogy a főtisztek egy kisebbségben lévő, de annál radikálisabb csoportja, amelynek tagjai „vörös republikánus” elveket vallottak, Komárom feladása ellen és a végsőkig való kitartás mellett törtek lándzsát. Erről természetesen egyetlen sor nem sok, annyi sem volt olvasható a Komáromi Lapok katonai hatóságok által szigorúan cenzúrázott hasábjain. Vadabbnál vadabb hírek keringtek, és senki sem tudhatta mire ébred másnap….
A tágas, boltíves helyiségben hirtelen elült a hosszú asztal körül ülő honvédtisztek csendes moraja, amikor Thaly Zsigmond ezredes, várerődítési igazgató székét hátratolva szólásra emelkedett:
– Tiszt urak! Valamennyien egy nézetet vallunk Klapka kapitulációs alkudozásaival kapcsolatban. S bár most nincsenek jelen, gróf Esterházy Pál és Kosztolányi Mór ezredes urak sem hajlandók aláírni semmilyen kapitulációs okmányt – mondta, végighordozva tekintetét a körülötte ülők határozottságot tükröző markáns arcán, majd így folytatta: – Meg kell akadályoznunk a fegyverletételt, s ha eléggé gyorsan és következetesen cselekszünk, úgy – Isten segedelmével – erőfeszítésünket siker koronázza. A harc további folytatásához van elegendő élelem- és hadianyag-tartalékunk. A második és a nyolcadik hadtest huszonkét zászlóaljában és a tizennégy huszárszázadban a haza védelmére felesküdött tizennyolcezer elszánt katonánk van. És akkor még nem szóltam a 48 tábori és 350 várágyúnk tűzerejéről.
Mack József ezredes, a tüzérség főparancsnoka egyetértőleg bólintott az elhangzottakra. Róla is tudták jelenlévő tiszttársai, hogy Thalyval egyetemben Kossuth bizalmi embere, aki az őrnagyot alezredessé, majd ezredessé nevezte ki, s rábízta a komáromi vár tüzérségének a kiképzését. Még január 5-én álruhában bejutott a körülzárt Komáromba, ahol feladatai teljesítésén túl megindította a Komáromi Értesítő című lapot. S éppen ennek hasábjain üdvözölte érkeztét cikkében Thaly Zsigmond. A március 31-én megkezdett ostromot követően koholt vádakkal árulással vádolták meg és Puky Miklós kormánybiztos elzáratta. Fogságából augusztus 23-án szabadult.
– A tiszt urak az elhangzottakkal kapcsolatos véleményemmel, úgy gondolom, tisztában vannak – mondta lelkesedve, majd így folytatta: – Soha nem rejtettem véka alá szándékomat, hogy Komárom várát az utolsó csepp vérünkig megvédjük. S még akár azon az áron is, hogy Klapkát, Petőfi szavaival élve „a goromba tábornokot” félreállítsuk, ha utunkba áll…
Helyeslő morajlás futott végig a termen, majd Friebeisz István, a Komáromi Lapok szerkesztője vette át a szót:
– Klapkán kívül az elmozdítandók között Ujházyról se feledkezzünk meg, mert sokat árthat nekünk. A vár- és seregparancsnoki tisztségbe Mack József ezredes urat javasolnám. Többedmagammal azon a véleményen vagyok, hogy a harc folytatásán túl Komáromot, illetve az egész Csallóközt szabad respublicává kellene kikiáltani. Ha meg tudjuk védeni Csallóközt, annak termékeny földje képes lesz kellő élelmiszerrel ellátni a város lakosságát és védőseregét. A Kis-Dunán veszteglő hadi gőzöst be kell burkolni vaslemezekkel, fedélzetére tizennyolc fontos ágyúkat kell felállítani. A várban van bankóprésünk.
Köztársaságunk követei bejárnák Amerikát, Angliát és Poroszországot, ahol államkölcsönt szereznének. Egyébként Poroszország és Ausztria között hamarosan háború tör ki, s addig mindenképpen ki kell tartanunk.
–Mindez helyénvaló, de miként állítjuk át a sereget a mi oldalunkra? – hangzott el az asztal végéről egy szakállas honvédszázados kérdése.
–Erre a legjobb eszköz – vette vissza a szót Thaly ezredes –, ha a katonáknak dupla zsoldot, a tiszteknek pedig megkettőzött hadi díjazást kínálunk. Cselekednünk gyorsan kell, mert – mint tudják –, a seregben már a bomlás jelei is mutatkoznak. Szeptember 15-én Klapka 15 katonaszökevényt végeztetett ki. Azt is meg kell magyarázni a honvédeknek, hogy Haynau táborszernagy, akivel Klapka megbízottjaként két hete Aradon személyesen is találkoztam, nem szavatartó ember. Ottjártamkor magam is meggyőződhettem a fogságba vetett honvédtisztekkel való embertelen bánásmódról, s arról, hogy az első kivégzések is megtörténtek. Hruby és Murmann őrnagyokat a haditörvényszék halálra ítélte és kivégezték őket. S ez előrevetíti sorsunkat, ha letesszük a fegyvert!
Ismét felzúgott a terem, majd a jelenlévők azzal távoztak, hogy másnap részletekbe menően megbeszélik a Klapka elleni összeesküvés tervét. Ám másnap, a kora reggeli órákban Thaly Zsigmond ezredes lakása előtt egy századnyi szuronyos honvéd állt meg. A dörömbölésre az ezredes nyitott ajtót, s a század parancsnoka belépett a lakásba:
– Ezredes úr, adja át a kardját, önt Klapka tábornok parancsára letartóztatom!
– És tudhatom, hogy mi a vád ellenem?
– Összeesküvés! Amíg a katonai törvényszék összeül és ítélkezik ön és társai felett, az ezredes úr szobafogságra ítéltetett! Kérem, ne hagyja el a lakását, vendéget, látogatót nem fogadhat. Ajtaját egy szakasz honvéd őrzi éjjel-nappal.
1849. szeptember 18-án a kora reggeli órákban ugyanaz a honvédszázados lépett be Thaly Zsigmond ezredes lakásába:
– Ezredes úr, ön ismét szabad!
– Megvallom, ennél sokkal rosszabbra számítottam – válaszolt meglepődve a fogoly.
– Pusztaherkályon, Haynau főhadiszállásán tegnap a szerződő felek aláírták a kapitulációs okmányt. A tiszt urak kardjukat meghagyhatják, egyhavi javadalmazásra jogosultak osztrák pénznemben. Aki külföldre akar távozni, a vármegyeháza emeleti kistermében átveheti útlevelét, aki pedig marad, ugyanott átveheti menlevelét. A vár és az erődítmények átadására október 3-án és 4-én kerül sor.
Thaly Zsigmond 1814-ben született Csepen. 1848 előtt polgári mérnök volt, Komárom vármegye táblabírája, a megye legjobb szónokainak egyike. Beállt a vármegye önkéntes zászlóaljába, több Komárom környéki csatában részt vett, Mórnál már százados volt, amikor megsebesült. 1849. július 5-én Komáromba küldték az akkor már őrnagyi rangot viselő tisztet, ahol a várerődítés igazgatója lett. Előbb alezredessé, majd ezredessé léptették elő. Az igmándi kerület országgyűlési képviselője is volt. Ő tervezte a monostori és igmándi sáncokat, a sziget és a Vág-vonal védelmét. A komáromi kapitulációs okmányt nem írta alá. Erdélybe távozott, ahol fogságba esett. Törökországba menekült, egy ideig Brüsszelben, majd Párizsban és Londonban, később pedig Jersey szigetén élt. Londonban jelent meg angol nyelvű munkája a komáromi várerődről. 1863-ban hazatért és Pusztaszentmihályon gazdálkodással foglalkozott. 1886. május 4-én hunyt el Losoncon.
