A 2018-as esztendő nagyon megtépázta a felvidéki magyarság sorait. Sok, általunk mélyen tisztelt és nagyra becsült embert vett el tőlünk, akiknek hiányát sokáig érezzük majd. Még az utolsó napokban is kitépett egyet közülünk. Nagy János László fafaragót, rá emlékezem.
2011 késő őszén ismertem meg Nagy János Lászlót, amikor még könyvtárosként megszerveztem a szőgyéni kultúrházban a Fába vésett történelem című kiállítást. Kecskés Ildikó, az Érsekújvári Járási Könyvtár munkatársa ajánlotta figyelmembe Jánost és a munkásságát. 2012. január 12-én nyitottuk meg a kiállítást, a doni áttörésre is emlékezve.
Ugyanez év őszén a magyarszőgyéni búcsú vasárnapján fellépett a Concordia vegyes kar a Szent Mihály-templom kertjében, ahol János is közreműködött. Ekkor ismertem meg a zenéhez fűződő kapcsolatát. A hősökre való megemlékezések és a nemzeti ünnepek alkalmával, Szőgyénben és Tatán is több ízben találkoztunk, amikor a Történelmi Vitézi Rend képviseletében volt jelen. Láttam őt a rend zászlaját tartva. Attól a pillanattól kezdve az alakja összekapcsolódott bennem Wass Albert a Láthatatlan lobogó című versével.
Konok hűséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom, de fogom, viszem és megtartom.
A találkozások alkalmával megismertem János lelkületét, értékrendjét és kedves feleségét, Sárikát. Ekkor találtunk még egy közös pontot az életünkben, ami nem volt más, mint a cserkészet. Megtudtam, hogy János cserkészkedett Kanadában, és beszélgetésünk alkalmával olyan elnevezések jutottak közös nevezőre, mint a Sík Sándor cserkészpark, vasárnapi iskola, Bocskai-sapka. Kicsi lett a világ, mert közös ismerősök is előbukkantak, köztük a külhoni magyar cserkészet vezető egyénisége, Bodnár Gábor bá’, aki egyben a felvidéki cserkészet újjáélesztésének legendás, nagy öregje. Sokat beszélgettünk a cserkészet szellemiségéről, küldetéséről, létjogosultságáról.
Ezért is kértük fel Jánost, hogy csapatunk, a 32. számú Szent Mihály cserkészcsapat 20. születésnapjára készítsen számunkra egy emlékjelet. Akkor faragta a Magyar cserkészliliom nevet viselő alkotást, mely azóta is a Nagyboldogasszony-templom falát díszíti. János velünk volt a cserkészünnepségen is.
A Szőgyén Öröksége Társulásunk által másodízben szervezett nyitott templomok napja rendezvényen 2017-ben János kiállítása, az első alkalom óta kibővült „Fába vésett történelem” alkotásai díszítették a templomot, melyeket ismét szívesen a rendelkezésünkre bocsátott. Szantner Gábor katonai hagyományőrző, közös barátunk, János nagy tisztelője méltatta a munkásságát. Alkotásait, miként egy „élő történelemóra” anyagát ismerhették meg nemcsak a rendezvény vendégei, de a szőgyéniek és a tanintézmények diákjai egyaránt.
2017-ben a felújított I. világháborús emlékmű felavatásán is velünk volt feleségével, hűséges társával, és együtt emlékeztünk azon a hideg novemberi napon. Szívünket mégis melengette az együvé tartozás érzése, mert olyan emberek társaságában emlékeztünk, akiket hűséges bajtársaknak, küzdőtársaknak nevezhettünk, köztük Szantner Gábor, a József Ágost Emléktársaság elnöke, a tábornok megszemélyesítője és emlékének őrzője.
A tavalyi év nyarán, a III. nyitott templomok napján szintén jelen volt a templomban János néhány alkotása, melyek az első magyar király, Szent István életének mozzanataihoz kapcsolódtak. Akkor is együtt voltunk, együtt ünnepeltünk.
Ezen a rendezvényen kapott meghívást a 2018. július 6. és 13. között megvalósult 20. Szőgyéni Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborba, melyet örömmel fogadott és élt a lehetőséggel. Nagyon jól érezte magát a művésztelepen, rengeteg alkotása született, újra rátalálva a grafikára és a festészetre. Közvetlen és barátságos természetéből adódóan rögtön megtalálta a hangot a törzstagokkal és a fiatalokkal egyaránt. Akkor úgy búcsúztunk el, úgy búcsúzott el művésztársaitól: jövőre, veletek, ugyanitt.
Leboc Szabolcs cserkésztársam és jómagam az elmúlt év decemberének 3. napján találkoztunk vele és Sárával a kürti templomban, a Hajnalvándor karácsonyi koncertjén. Futólag, de nagy örömmel köszöntöttük egymást, rövid pillanat erejéig. Az volt az utolsó találkozásunk.
Az elmúlt évek alatt több ízben megfordultunk Ógyallán, a kedélyes és vendégszerető otthonban, melyet János jelenléte nélkül nehéz elképzelni. Ő és Sára, ketten fogadtak minden alkalommal, és ha jöttek, mindig együtt jöttek, mindig együtt voltak. János és Sára, így emlegettük őket.
Nehéz elképzelni, hogy lesz újra művésztábor Szőgyénben, lesz negyedszer is nyitott templomok napja, lesznek hősök napi megemlékezések, események, melyek a nemzeti történelmet idézik, vagy a művészetek jegyében zajlanak, de János már nem lesz velünk.
Szegényebbek lettünk, kevesebben maradtunk. Nagy adomány azonban, hogy itt maradt az ő munkássága, a hagyatéka. Az alkotások, melyek a keze nyomát őrzik, az értékrendjét, a nemzethez való hűségét, a magyar történelem iránti elkötelezettségét tükrözik. Bízva abban, hogy felesége, mint egy közkincset, továbbra is a rendelkezésére bocsátja azoknak, akik Nagy János László munkáival kívánnak tisztelegni nemzetünk nagysága előtt.
Kedves János, nemzettestvérünk, barátunk, harcostársunk! Mi, szőgyéniek megőrizzük az emlékedet. Hisszük, hogy miként a költeményben – melyet cserkészberkekben elszavaltunk neked – valóban meglobogtatod a láthatatlan lobogót a csillagok között. A Csillagösvényen, mely kezed által fába vésve őrzi emlékedet.
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lában térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a szót,
Ezt a szent, tépett lobogót
Kitűzöm fent az ormokon
S a csillagoknak meglobogtatom!
