Az első világháború nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. A véres küzdelem emlékezete máig győztesek és vesztesek, agresszor és áldozat, demokratikus és diktatórikus ellentétpárokra épül. E leegyszerűsítéseken felülemelkedve újragondolni a múltat: ebből a szándékból született Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának könyve. Címe hasonló a Várkert Bazárban látható, az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság – amelynek Schmidt Mária is tagja – kezdeményezésére létrehozott kiállításéhoz, amelynek számos képe (Gyarmati István fotói) illusztrálja a nagyívű történelmi esszét.
Frank Füredi egyetemi tanár, szociológus mutatta be a könyvet, amelyet nagyon fontosnak és izgalmasnak tart. Címét – úgy véli – a történészek jó része nyugaton nem is érti, mert számukra az új világ a II. világháború után kezdődik: 1945-ben. A Nyugat történelmi amnéziában szenved: elfelejti és el is akarja feledtetni a II. háború előtti folyamatokat.
„A négy éven át tartó öldöklés valódi célja az volt, hogy eldőljön: ki lesz a 20. századi Európa ura”
– írja Schmidt Mária, akinek az a célja könyvével, hogy másképp gondolkozzunk a száz éve született világról, és ne mások szemüvegén át lássuk magunkat. Frank Füredinek magának is az a benyomása, hogy eddig mintha a magyar történelmet mások írták volna, mások ítélete alapján.
Schmidt Mária, Frank Füredi és Békés Márton (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Szerinte az igazi tragédia az volt, hogy nem készültünk fel a vereségre, Magyarországnak nem volt önálló külpolitikája és igazi vezetője sem 1918-19-ben. Nem volt nálunk egy Kemal Atatürk, nekünk Károlyink volt, aki nem látta a lehetőségeket. Később Horthy alkalmas volt, és „a három gróffal” (Bethlen, Klebelsberg, Teleki) jó kezekbe került az ország.
Füredi kiemelte a határok kérdését, ahogyan Schmidt Mária foglalkozik vele, mert megtanultuk Trianonban, hogy milyen fontosak a határok és a nemzeti szuverenitás. Most 100 évvel később hasonló a helyzet, hogy a nemzeti szuverenitás nem jelent semmit a nyugati hatalmaknak. Reméli, hogy az emberek nemcsak elolvassák, de tanulnak is ebből a fontos könyvből, amelynek az is nagy értéke, hogy nem az önsajnálat hatja át, hanem a múlt megértése és megértetése a jelen és a jövő érdekében.
Békés Márton történész, a kötet szerkesztője úgy fogalmazott, hogy az I. világháború négy évig tartott, de utána öt évbe került, míg az általa előidézett káoszban valahogy rendet teremtett Európa. 1923-mal zárul a könyv, ekkorra nyugszik meg nagyjából a világ, ekkor rendeződik Törökország helyzete is, és azzal egy időre megnyugszik a Közel-Kelet.
Érdekes, hogy a napoleoni háborúkat lezáró békét – amit Schmidt Mária „érdekbeszámításon alapuló békerendszernek” nevez – 100 év nyugalom követte, míg 1918 után a béke 20 évig sem tartott. A száz éven és a húsz éven át tartó korszak politikusait is érdemes megnézni: egykor egy Metternich, egy Talleyrand irányított, míg a háborút lezáró „békemű” létrehozói: Clemenceau, Lloyd George, Orlando, Wilson, 1923-ban már egyikük sincs kormányon.
De létrehoztak Magyarország feldarabolásával a szomszédságában két pánszláv államot, mindkettő kétszer is felbomlott: először a II. világháborúban, aztán a rendszerváltozás után.
Békés Márton azt tartja a legizgalmasabbnak, ahogyan a könyv az ideológiai háborúkat elemzi. 1917-től két hatalmas ígéret között vergődik a világ: az egyik az amerikai álom, a másik a szovjet ember, az egyik a szabadság abszolutizálása, a másik az egyenlőségé, az egyik Wilson, a másik Lenin. Magyarország a háborút követő felbolydulásban mindkét programot kipróbálta, aztán inkább visszatért a királysághoz. Európa viszont elbizonytalanodott, az Egyesült Államok felé eladósodott, a Szovjetuniótól rettegett. Így telt el a 20. század első fele, aztán materializálódott is a két külön világ: terméke a vasfüggöny.
Igazi szellemi esemény a könyv: olvasmányos és szakmai egyszerre – mondja a történész. Egyetlen háborúként láttatja a 20. századot, ugyanakkor a jövőt illetően a száz év tanulságaiból merít. 1920-ban megsemmisülésre: a vizigótok, úzok sorsára szántak bennünket, de megmaradtunk. Megtanultuk, amit Klebelsberg vallott: a magyar kultúra: honvédelem.
Blaskó Péter színművész irodalmi részletekkel illusztrálta a könyvbemutatót (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A könyvbemutató moderátora, Tallai Gábor író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója kérdéseire végül a szerző, Schmidt Mária válaszolt. Elmondta, hogy az I. világháború, meggyőződése szerint, a legfontosabb része a történelemnek, mert mindennek itt van a gyökere, minden ide vezet vissza.
És az I. világháború még mindig tart, hiszen az a békemű, amit rákényszerítettek, a mai napig megoldatlan. A legabszurdabb volt az, ahogy évszázadokon át működő birodalmakat, mint az oszmán, az orosz, a Habsburg, megszüntettek, ugyanakkor nem darabolták szét Németországot.
Hogy miért tekinti a nyugat 1945-öt választóvonalnak, és mi az oka, hogy nem hajlandók újra ránézni a történelemre? Mert nem érdekli őket. Kezdik is megszüntetni a történelemtanítást, gondolkodásukat béklyóba zárja a politikai korrektség. Ma már – felmérések bizonyítják – az emberek 80 százaléka gondolja úgy, hogy nem lehet szabadon beszélni az egyetemeken, vagy a nyilvánosság előtt. Miközben különböző kisebbségi identitásokra fókuszálnak, tehát arra, ami szétválaszt, számukra nemzet, közös múlt, közös jövő nem létezik. Szabadsághiányos rendszerré vált a nyugat, nem lehet vele vitát folytatni, mert nincs közös nyelv. Nekünk paradox módon a kommunista diktatúra közös tapasztalatot adott, ami miatt egy nyelvet beszélünk, szót értünk egymással.
Nem gondoltam, hogy egyszer a szabadság pozíciójából mi fogunk szánakozva nézni rájuk. Ez új helyzet. Hogy miért van az identitásuk ilyen rossz állapotban? A történelemtanítás hiánya miatt. Mert a történelem a legfontosabb tantárgy, az ad kultúrát, önazonosságot, és aki nem ismeri a saját múltját, nem tudja, honnan jött, min ment keresztül, annak nincs önbizalma, begyökerezettsége, nem tudja, hol a helye. És ez az, ami veszélyes, amiért nagy árat fognak fizetni.
