Illusztráció (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)

Csak nem tudok napirendre térni az iskoláinkról szóló híradások, jelentések felett! Pedig már eleget olvastam az utóbbi időben e témakörből, s több helyzetjelentést is megpróbáltam értelmezni. A cikkek többek között ilyen címek alatt jelentek meg: Idén 48-cal több az elsős, mint tavaly; Több kisiskolát is bezárás fenyeget; Gyarapodott a magyar iskolát választók száma a Felvidéken; Jövőre csökken a magyar elsősök száma?; Hová lesznek a magyar gyermekek?

Nos, én nem akarom senki jó szándékát kétségbe vonni, írásának hírértékét megkérdőjelezni, s még csak a káka tövén sem kívánom azt a bizonyos csomót keresni. De azt sem óhajtom, hogy feleslegesen dramatizáljuk helyzetünket, vagy hamisan keltsünk örömet, elkendőzve, kozmetikázva a valós állapotokat. Mert egyet ismét ki kell mondanunk:

sajnos erősen fogyunk, avagy lassan fogyogatunk, s évről évre kevesebben leszünk. Hiszen sok gyerek bizony nincs sehol, mivel meg sem született.

Úgy nagy általánosságban ebben a kis  országban sem. Valahol egy cikkíró ezt a címet adta írásának: Már több az idős, mint a gyerek. S ez bizony igaz! Ám mindez hosszú évszázadokon át  nem így volt. S nemcsak azért, mert akkor nem volt ilyen magas az átlagéletkor, hanem elsősorban amiatt, hogy jóval nagyobb volt a gyermekszaporulat.

S most nézzük: többek lettünk-e valójában, s hogy is alakulnak iskoláink létszámai? Hogy 48-cal valami több, mint tavaly, feltételezhetően igaz. Ám, hogy ez miként aránylik nagyobb összefüggésben a többi számadathoz, az más kérdéseket is felvet, egyéb tanulságok is levonhatók belőle. Például azt, hogy ez a szám 110-zel kevesebb, mint a fél évtizeddel ezelőtti. De nézzük a pedagógusszövetség által kimutatott tényleges iskolakezdők számát! Az utóbbi tanévben ez 158-cal kevesebb lett, mint tavaly, s pontosan 200-zal kevesebb, mint a 2015/16-os tanévben.

Ez már kell, hogy valamire intsen bennünket, hisz olyan ez, mintha egy erős létszámú teljesen szervezett alapiskola, három-négy kisebb létszámú, esetleg 10-12 kisiskola szűnt volna meg.

A táblázatos adatokkal egyébként több gondunk is lehet, hiszen ott az úgynevezett nulladik évfolyam gyerkőcei is kimutatásra kerülnek, mint ahogy az egyes iskolaigazgatók is olyan jelentést adnak a sajtónak a beíratottakról, melyben ott vannak a nem iskolaérett gyerekek is. Ez sem baj, csak néha önámításhoz vezethet. Például amikor azt mondja egy iskolavezető, hogy mennyire elégedettek, mert több beíratott gyerekük van, mint az elmúlt évben. Csak azt nem teszik mindig hozzá, hogy ez tényleg több-e és mennyivel. Mert például a 16-nál a 17 is több, főleg ha abban a néhány, az iskolakezdés halasztására szoruló diák is benne van. No meg persze az a gyermek is, akinek nem településén kívülre kellene járnia, s a hiánya máshol iskolabezárást jelenthet.

Hirtelen eszembe jut eme tények kapcsán a hajdani szövetkezetek vezetőinek mesterkedése a hektárhozamok körül. Ők úgy értek el emelkedéseket, hogy kevesebb földterületet jelentettek be, s így a megtermett gabonánál magasabb hektárhozamot tudtak kimutatni.

No, de hagyjuk eme csipkelődéseket! Ehelyett például vizsgáljuk meg: tényleg hányan is vagyunk valójában! Született-e az utóbbi években több gyermek, mint amennyit általában beírattak iskoláinkba; hogy aránylik a beíratott, illetve az iskolát valójában elkezdett tanulók száma a végzősökéhez… S mondjuk kétezertől miként alakultak iskoláink létszámai, s mik a kilátások a születések száma szerint.

Mert ez is csak egy tényező még, ami mögött sok minden van: az elvándorlás, az asszimiláció és egyebek. Legyen hát gondunk ezekre is! S mondom ismét: nézzünk szembe a valósággal. Elsősorban önmagunkért, a jövőként. Ehhez legyen kedvünk, erőnk, bátorságunk, ehhez kérjük az Isten áldását is!