Talán nincs is olyan felvidéki magyar (tisztelet a kivételnek), aki mindennapi beszédében ne használna – akaratlanul is egy-egy szlovák szót, kifejezést. Nincs ebben semmi meglepő, így volt ez a múltban, és így van ez a jelenben is, hiszen szlovák nyelvi közegben élünk. Munkahelyünkön, hivatali ügyintézés során, orvosnál, boltban legtöbbször szlovák nyelven beszélünk, szlovák nyelvű nyomtatványokat töltünk ki, szlovák nyelven írjuk ilyen-olyan kérelmeinket, stb.
Mindezt nem mentségként hozom fel, viszont nem kellene, hogy ez visszatükröződjék napi nyelvhasználatunkban. Kissé megszerkesztve, egyes szám első személyben egy csokorra valót gyűjtöttem össze kevert beszédünkből:
Zrusiltam (megszüntettem) az úcsetomat (bankszámlámat), mert mán nem podnyikálok (vállalkozom).
Voltam az obecnín (községi hivatalban) és beszéltem a sztarosztával (polgármesterrel).
Új passzt (útlevelet) csináltattam.
Lejárt az obcsianszkim (személyi igazolványom).
Apám az internén (belgyógyászaton), a bátyám az chirurgián (sebészeten), az asszonyom meg a ginekológián (nőgyógyászaton) fekszik.
Szóltam a szesztricskának (nővérkének).
Egy fiatal osetrovatyel (ápoló) tolt be az operacskára (műtőbe).
Kitöltöttem a dotaznyíkot (kérdőívet).
Aláírtam a prezencskát (jelenléti ívet).
Vettem egy csokis nanukot (jégkrémet).
Megírtam a zsiadosztyot (kérvényt).
Lekéstem a szpojt (csatlakozást).
Voltam aláírni az úradon (hivatalban).
Lefagyott a pocsítacsom (számítógépem).
Elkészítettem a faktúrát (számlát).
Két szmenára (műszakra) járok dolgozni.
Párkit (virslit) vettem, mert nem volt spekacskijuk (kötözött kolbászuk).
Hadd ne soroljam tovább azokat a napi beszédünkben gyakran használt szlovák szavakat, kifejezéseket, melyeknek szinte kivétel nélkül jól ismerjük a magyar megfelelőjét, csakhogy puszta megszokásból, vagy rossz beidegződés miatt szlovákul vesszük a nyelvünkre.
Ne higgyük, hogy ez általában csak azokra jellemző, akik nem anyanyelvi iskolába jártak, mert a magyar iskolát végzettek közül is meglehetősen sokan beszélnek kevert nyelven. Ezek közé tartozó barátaimat vagy ismerőseimet emiatt időnként nem mulasztom el megfeddni, amire legtöbbször azt válaszolják, mit kekeckedek velük, hiszen úgyis értem, miről van szó.
Jó, jó, én értem, de mit értene ebből, mondjuk egy anyaországbeli ismerősük? Ja, hogy vele beszélgetve jobban ügyelnének szavaik megválogatására? Na, ezt akartam hallani!
Nemde egymás között társalogva is jobban kellene vigyázni beszédünk tisztaságára?!
Annál is inkább, mert már iskolás gyermekeink, sőt óvodás unokáink is „párkiznak”, „nanukoznak”, stb, stb. Így aztán nem csodálkozom azon, hogy kedves
szlovák ismerősöm egy alkalommal epésen megjegyezte: Milyen magyarok vagytok ti, hogy lépten-nyomon szlovák szavakat kevertek beszédetekbe?!
Egyik oldalon harcolunk szülőföldünkön anyanyelvünk akadálytalan használatáért, magyar feliratokért hivatalokban, közintézményekben, kórházakban, másik oldalon meg beszédünkben meggondolatlanul, rossz megszokásból bizony sokszor szlovákul használjuk azok megnevezését.
Jól van ez így?!
