A monitorlázadásként ismert esemény akár a Tanácsköztársaság agóniájának nyitányaként is felfogható. Az ellenforradalom hívei országos méretű felkelést terveztek, melyet hosszú és titkos előkészítő munka után, június első felében akartak kirobbantani. A Tanácsköztársaság kémei azonban leleplezték a konspirációt és június 9-én letartóztatták a szervezkedés vezetőit, köztük báró Perényi Zsigmondot.
Bár az eredeti elképzelést így már nem lehetett megvalósítani, mégis maradtak további földalatti sejtek, melyeket nem sikerült megtalálni, így folytathatták a készülődést. Az új vezetők elsősorban katonai háttérrel rendelkeztek, így az ellenforradalmi központot a laktanyák és kaszárnyák, többnyire a Ludovika Akadémia és az angyalföldi Engels tüzérlaktanya (korábban Vilmos főherceg laktanya) adták.
Az ellenforradalom június 24-én tört ki, amikor az ellenforradalmárok az Engels tüzérlaktanya ágyúinak lövéseivel kiadták a harcra szólító egyezményes jelet.
A Ludovikában ezzel megegyező időben 27 tiszt és 257 akadémista lázadt fel, de az Óbudán állomásozó őrnaszádok tisztikara is. A felkelők a laktanyákat őrző vöröskatonák lefegyverzése után elfoglalták a József telefonközpontot, miközben a Duna flottilla nemzetiszín zászlókkal fellobogózott hajói, a Maros monitor, a Pozsony és a Csuka őrnaszád megindultak, hogy erősítést biztosítsanak a számukra.
Amikor a hajók elérték a Hungária Szálló, azaz a Szovjetház névre átkeresztelt politikai központ épületét, a Pozsony három lövéssel adott nyomatékot a jelenlétüknek. Ebben a különösen védett objektumban laktak és üléseztek a népbiztosok és a vezető kormányzati tisztviselők, így az épület ellen intézett támadás különösen súlyos tettnek számított. Miután Szántó Béla hadügyi népbiztos a Szovjetházhoz érkezett, intézkedett róla, hogy kiürítsék a szálló Dunára néző szobáit és megszervezzék az épület védelmét.
A felkelő hajókat géppuskák sortüzével próbálták távozásra bírni, és szintén fegyverek ropogása fogadta másnap a felkelőkhöz csatlakozó Komárom őrnaszádot és a legendás Lajta monitort is. A jellegzetes hajótípus után monitorlázadásként is emlegetett küzdelem ezután még négy napon át zajlott a folyón.
A harcnak több áldozata is volt, így például a Paksnál vívott csatában, a Lajta fedélzetén vesztette életét Csicsery László sorhajóhadnagy, az utolsó császári és királyi haditengerésztiszt, aki szolgálat közben halt hősi halált.
A filmhíradó felvételein a Vörös Hadsereg ellentámadását láthatjuk. Ezek a képsorok azonban, úgy tűnik, nem a valós időben rögzítették az eseményt, magát a támadást minden bizonnyal a filmhíradó számára játszották el. Ez a módszer nem volt szokatlan a korszak híradózásában, az ilyen szcenírozott anyagokat is teljes értékű tudósításként forgalmazták.
A Duna partján lesben álló és támadó katonák képe az események jellegzetes szimbólumává vált, amit később is sokszor megörökítettek különböző formában.
Az ellenforradalmat végül június 28-án verték le, a küzdelmet Haubrich József parancsnok szervezte a főváros védelmét ellátó IV. hadtestparancsnokságon. Haubrich irányítása alatt a 32-es gyalogezred és a mozgósított nagyüzemi munkásság is részt vett a harcokban.
A Tanácsköztársaság bukása után a lázadásban is érintett katonai hajókat Belgrádba vitték, ahonnan az őrnaszádok az 1920-as években térhettek vissza. Monitor ezután már nem szolgált a magyar hadseregben.
A filmhíradó korabeli hírei között egy másik, békésebb alkalommal is látjuk Haubrich József hadtestparancsnokot. Megjelenik azon az ünnepélyen is, melyen a Vörös Őrség II. rohamzászlóaljának Hernád utcai laktanyáját felavatták. Mellette feltűnik Jancsik Ferenc, a budapesti Vörös Őrség főparancsnoka és helyettese, Szikra Gyula, valamint Lukács György közoktatásügyi népbiztoshelyettes is. Őt a filmen jellegzetes szemüvegében, csíkos kabátban és dohányozva látjuk, amint éppen beszédet intéz a katonákhoz. Lukács a monitorlázadás idején a Szovjetházban tartózkodott és részt vett az épület védelmében.
Másnap, 1919. június 29-én került sor az ellenforradalmi lázadás áldozatainak temetésére. A harcok során elhunyt tizennyolc katonát és vörösőrt az állam saját halottjának tekintette, és az Országház téren ünnepélyes gyászszertartást rendezett a tiszteletükre. A Parlament lépcsőjén felállított ravatal körül a 32-es és az 1-es vörös gyalogezred, valamint az 1. vörös tüzérezred díszszázada vont kordont, a katonák sapkájukon cserfalevelet vagy piros rózsát viseltek.
A Forradalmi Kormányzótanács tagjai teljes létszámban megjelentek, így demonstrálva a kormányzás egységét és stabilitását. A gyülekezés alatt a katonazenekar az Internacionálét, a fővárosi cigányzenészek a „Kitették a holttestet az udvarra” kezdetű dalt játszották, az Acélhang dalárda gyászdalokat adott elő. Az elesett vörös katonákat sokan búcsúztatták, így Garbai Sándor, Vágó Béla és Haubrich József hadtestparancsnokok is.
Haubrich szerepe az eseményekben valójában nem volt olyan egyértelmű, mint azt a filmhíradó láttatja. Később azzal gyanúsították, hogy szándékosan várt az utolsó pillanatig az ellentámadással, mert maga is érintett volt a konspirációban. A rendszer bukása után, 1920-ban az úgynevezett „népbiztosperben” halálra ítélték, majd egy fogolycsere-akció keretében a Szovjetunióba került, ahol gyári munkásként dolgozott. 1938-ban ismét letartóztatták és kémkedés vádjával halálra ítélték, majd kivégezték.
A gyászoló tömeg a tizennyolc halottaskocsival az Országház térről a Kerepesi temetőhöz vonult, az út mellett mindenhol a tisztelgő munkászászlóaljak álltak. A temetés előtt ismét beszédek hangoztak el, Pollák Ferenc a 32-esek nevében búcsúztatta bajtársait, de Gárdos Mariska írónő is felszólalt a szocialista munkásnők országos szervezőbizottsága nevében. Gárdos a magyarországi nőmozgalom egyik korai, legendás szervezőszemélyisége volt, akinek fiatalkori alakját a szomorú esemény apropóján a filmhíradó is megörökítette az utókor számára.
A filmhíradó itt található.
