Olvasom e honlap egyik régebbi tudósításában, hogy „Széchenyi István társadalomformáló tevékenységével ismerkedtek az ipolysági fiatalok.” A budapesti Széchenyi Társaság és a Szövetség a Közös Célokért társulás közös szervezésében dr. Cserháti László tartott előadást a Fegyverneki Ferenc Katolikus Iskolaközpont Sajó Sándor termében, ahol Duray Miklós, mint a Szövetség a Közös Célokért társulás elnöke bevezetőjében az alábbiakat üzente a több mint ötvenfős hallgatóságnak: „Ha mindannyiunkban lenne egy csészényi Széchenyi, akkor sokkal jobban dolgozhatnánk és sokkal messzebb tarthatnánk a világban.”
Bizony – mint magam is fogalmaztam egyik régebbi írásomban – a magyar nemzet kiemelkedő alakja, gróf Széchenyi István igencsak nagyvonalú ember volt: a nemzeti liberális reformmozgalom kezdeményezője és legjelentősebb személyisége. Egész életét a haza és a nemzet szolgálatába állította. Célja az ország gazdasági és kulturális életének fellendítése volt. Ezért teremtette meg a korszerű gazdálkodáshoz szükséges tőkét, építtetett vasutat és hidakat, indította el a dunai gőzhajózást stb. Ezért alapított Akadémiát és Nemzeti Kaszinót, járt oly gyakran tanulni a fejlett Nyugat-Európába.
Az ilyen emlékezés Ipolyságon annál inkább is aktuális és illendő, mivel a legnagyobb magyart a városhoz és Hont megyéhez is fűzték kapcsolatok, a Széchenyi-emlékek ápolásának pedig gazdag hagyománya van errefelé.
A kiváló hazafi egyik honti barátja és ismerőse írta az 1874-ben megjelent könyvében: „E megyére nézve az 1830-ik évet három esemény tette nevezetessé, u.m. a tisztújítás, az országgyűlési követválasztás, és az, hogy: ezen tisztújításon a nagy Széchenyi István gróf is jelen volt és a megye táblabírájává neveztetett”. (Gyürky, 1874:167.p.) Majd így folytatja beszámolóját: „Az ekkép megválasztott tisztikar az esküt letévén, a főispán táblabírákat nevezett, és pedig elsőnek gróf Széchenyi Istvánt, kit viharos éljenekkel üdvözöltek a megye rendjei, mi szépen visszatükrözi a megye akkori szellemét.”
A kitűnő borászon és gazdasági szakírón, Gyürky Antalon kívül Széchenyinek ugyancsak jó ismerőse volt a másik jeles honti személyiség, a közeli felsőszemerédi Ivánka Imre, a kiváló magyar katonatiszt, a szabadságharc ismert alakja. De kapcsolatban állt a gróf az itteni Stainlein családdal is. Náluk például 1832. július 10-én járt a kastélyban, s kellemes élményekkel távozott a „kiváló emberek” közül.
Azt is tudjuk, hogy a régi magyar kaszinók legtöbbjét a XIX. század harmincas éveiben alapították Magyarországon, miután Széchenyi István, a nemzeti liberális reformmozgalmak szorgalmazója létrehozta a pesti Nemzeti Kaszinót. Az ő hatására alakult a történelmi Magyarország egyik legrégibb ilyen intézeteinek egyike, a Honti Kaszinó is Ipolyságon már 1834-ben. Ennek lett aztán második otthona az az épület, melynek falán ma az emléktábla látható, s mely otthona az egyházi iskolának.
Egy másik, 1837-es ipolysági eseményről ugyancsak Gyürky Antal idézett könyvében olvashatunk, mégpedig az alábbiakat: „Az 1837-ik évben ismét egy ünnepe volt a megyének, melyet a hazafiui érdem, s a reform eszmék ünnepének lehet nevezni. Ugyan is gróf Széchenyi Istvánnak politikai és irodalmi működése, ugy a magyar akadémiára tett nagyszerű (60 000 pengő forint) adománya, annyira felvillanyozta a haladás iránt fogékony honti értelmiséget, miszerint elhatározták a nemes gróf életnagyságu arczképét, magányosok költségén megszerezni, s azt a megye termében elhelyezni. A kép leleplezése ezen év tavaszi közgyűlésén történt…” (Gyürky, 1874:207.p.)
S volt még egy következő Széchenyi-ünnepség is Ipolyságon, miután a nagy hazafi Döblingben elhunyt. Bár, mint a krónikás, a Széchenyit ugyancsak jól ismerő Pongrácz Lajos, a Honti Kaszinó későbbi elnöke írta: „Hontmegyének alkotmányos érzületü közönsége nem adhatott egyébként ez idő szerint kifejezést hazafiui bánatának, mint hogy a hazát ért pótolhatatlan veszteség első hírére ezen kaszinó-társulat igazgatósága hivatva érzi magát e szomorú alkalomból az egyesület tagjait április 18-ára rendkívüli közgyűlésre egybehívni, mely nagy részvét mellett megtartván, ebben elhatározta a társulat: a) hogy a boldogult nagy hazafi, ugy is mint az egyesülési eszme megteremtőjének, gyászos halála felett mély fájdalmát jegyzőkönyvileg fejezze ki; b) hogy az egylet a nagy halott emlékének tiszteletére gyászmisét szolgáltasson…; c) hogy a kaszinó mint testület egyhavi gyászt öltsön, s ugyanezt tegyék annak tagjai is; d) hogy a helybeli templomban gyászisteni tisztelet tartassék; e) hogy a nagy elhunyt arczképe megszerezve, díszes keretben a kaszinó-helyiség olvasó-szobájában kifüggesztessék; f) végül, hogy a dicsőült családjának levélileg fejezze ki a hontmegyei társulat fájdalmát és részvétét…“ (Pongrácz, 1886:28.p.)
Örülök, hogy – mint olvasom – Rubovszky András, a Széchenyi Társaság elnöke rövid köszöntőjében felidézte az 1993-as táblaavatás ötletét is, az emléktáblánál pedig megfogalmazta: „Köszönet jár az iskola mindenkori vezetésének és a diákságnak, hogy csatlakozva az anyaországi intézményekhez, méltóképpen emlékeznek meg Széchenyi Istvánról”.
Jól emlékszem, amikor 1993-ban a Széchenyi Társaság vezetői mint újdonsült igazgatót felkerestek iskolánkban. Arra kértek, segítsek nekik egy emléktábla-állítás kivitelezésében. Olvastak ugyanis Széchenyi ipolysági kapcsolatairól, a városka egykori megyeszékhelyi mivoltáról. Szívesen beleegyeztem tervükbe, s nem sokkal ezután el is hozták Vetró András szobrászművész Széchenyit ábrázoló, 57 cm átmérőjű bronzplakettjét, amelyet aztán elhelyeztettünk a város és a Szondy Alapítvány által rendelt szürkés márvány emléktáblára. Ennek elkészítője Búrik László ipolysági mester volt.
A nagyméretű szürke márványtáblán ez olvasható: „Gróf Széchenyi István/ 1791-1860/ 1830-ban Hont megye táblabírájává/ választották Ipolyságon/ Az emléktáblát Ipolyság önkormányzata/ a Szondy György Alapítvány és a/ Széchenyi Társaság állíttatta 1993-ban”. Széchenyi portréja felett az alábbi, tőle vett idézetet olvashatjuk: „Csak a gyáva szereti önmagát, az erős nemzeteket hordoz szívében.”
Az ipolysági emléktáblát František Mikloško akkori szlovák parlamenti képviselő és Kálmán Attila magyar művelődési államtitkár leplezte le, az 1888-ban klasszicista stílusban épült volt városháza (később kaszinó és gimnázium) falán. Bíróczi István esperesplébános szentelte fel, az ünnepségen pedig szerepelt az új intézmény énekkara is Kiss Ferenc vezényletével. Ennyit tartottam fontosnak adalékul elmondani a megemlékezés kapcsán. Befejezésül pedig javasolnám, hogy az éves ünnepségek valamelyikén ifjúságunk ismerkedjen meg részletesebben is múltunk eme töredékeivel, Széchenyi eszméinek honti lecsapódásaival.
