Nemrégiben írtunk honlapunkon a jezsuiták ipolysági épületéről, melyet a premontreiek XIII. századi kolostorának romjain emeltek, s melynek egy-egy eleme benne van a ma még látható műemlékben is. Az alábbiakban három olyan neves személyiséget mutatunk be, akik ezen a híres helyen tevékenykedtek, s maguk is jó hírt szereztek egyházunknak, kultúránknak és hazánknak.
Thuróczy János (? 1435–?1490) bár nem volt szerzetes, ám világi apostolként is sokat tett a vallás érdekében, hitünk kiteljesedésének ügyében. Az ipolysági premontreieknél teljesített ugyanis hosszabb időn át vallásos és tudós emberhez méltó szolgálatot. Thuróczy az irodalmárok és történetírók körében mint az első nagy történelmi összefoglaló, a Chronica Hungarorum szerzője ismert. A mű 1488-ban Augsburgban, majd Brünnben is megjelent. Krónikásunk ebben Magyarország történetét foglalja össze a kezdetektől Mátyás uralkodásának közepéig. Felhasználta a régebbi krónikákat, az okleveleket és a szájhagyományt. Zsigmond és a Hunyadiak korát már önállóan írta meg, dicsőítve az utóbbiak tetteit, s hangsúlyozva saját társadalmi osztályának, a köznemességnek érdemeit és érdekeit.
Thuróczy szerény ember volt, a közéletben csak lassan tudott érvényesülni. „Az a túlzott szerénység, mellyel munkájában is találkozhatunk, nem volt alkalmas arra, hogy tehetségét megismertesse.” (Koszák, 1906.11.1.) 1459-ben jogi szakértőként tevékenykedett, s néhány év múlva a közeli sági kolostor szerzetesei bízták őt meg, hogy ügyeiket védje Pálóczi László országbíró előtt, így került kapcsolatba az itteni premontreiekkel. Valószínű, hogy fellépése jól sikerült, mert később hosszabb időre is állásba lépett itt.
1467-ben került a királyi kúria jegyzői közé. Sikeres tevékenységét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem csupán okleveleket írt, hanem királyi ügyvivőként a birtokgyarapítást is védte. Valamikor 1469-1470 táján elhagyta a királyi kúriát, s „visszatért régi ismerőseihez, a sági szerzetesekhez”. A szerzetesek a konvent jegyzőjévé választották őt. A statútumok szerint a hiteles helyeken — így Ságon is — mindez közakarattal történt. Thuróczy ezután megesküdött, hogy „az okleveleket hűségesen fogja megírni s addig ki nem adja, míg az utánuk járó díjat meg nem kapja”. (Kószák, 1906. 13.1.)
Thuróczy főleg a konvent hivatalos eljárásairól, a bevallásokról, az előtte tárgyalt ügyekről adott ki okleveleket. Valószínűleg 1475-ig élt Ipolyságon. Ezt követően ismét a kúriához került, Báthori István országbíró törvényszékénél kapott állást. 1486-ban személynöki ítélőmester lett.
Bizonyára jól érezhette magát Thuróczy a sági konventnél, s a premontreiek iránti tisztelet a családtagok körében is tovább élt. Lánya, Zsófia, aki Péli András özvegye volt, 1536-ban Pél nevű birtokukon végrendelkezett Az esztergomi káptalan küldöttei előtt megemlékezett arról, hogy anyja, Fruzsina „Felsőteszért, melyet saját pénzén szerzett, a sági konvent Szentháromság nevű kápolnájának adta s most ő is, mint anyjának örököse, a birtokot ugyanazon káptalannak hagyja”. (Koszák, 1906.11.1.)
Thuróczy János működési helyén hosszú időn át nem élt a köztudatban. Reméljük, a jövőben módosul a kép, melynek biztató jele az is, hogy 1993-ban utcát neveztek el róla Ipolyságon.
A következő időkben tovább emelkedett a sági monostor rangja és tekintélye. Ez egyben Fegyverneki Ferencnek (? – ?-1535) is köszönhető, aki a XVI. század elejétől közel harminc évig (1506-1535) teljesített préposti szolgálatot az Ipolysági Boldogságos Szűz Máriához címzett premontrei kolostorban. Az európai hírű tudós főpap három nemesi birtokát adományozta a premontreieknek, követve ezzel a rend alapítójának, Szent Norbertnek és a monostoralapító Márton bánnak szép példáját. Birtokát ő azzal a kikötéssel adta a konventnek, hogy a belőlük befolyó kilencedet a szegények támogatására kell fordítani. Abban az időben ugyanis a monostor környékén lakó szegények ingyen élelmezésben részesültek, csütörtöki napokon egy obulust, télen pedig egy ruhára való pozsonyi szövetet kaptak. A tudós prépost továbbá szemináriumot — papneveldét — is szervezett a kolostor keretében. Nyilván ebben kell látnunk Ipolyság legrégibb oktatási intézményét. A prépost egyébként a szerzetesek és a szerzetesnővérek képzésére is nagy gondot fordított.
Fegyverneki 1510-től egyben a magyarországi premontreiek „visitatora” (felügyelője) is volt, és ilyen minőségben a szabad prépostválasztást szorgalmazta. (Csáky K., 1985:116) A Magyar Életrajzi Lexikon (Bp. 1967) Fegyverneki halálozási helyét nem tünteti fel. Pedig az ipolysági plébániatemplom falába épített sírkő szövege ezt is világossá teszi. A latin szöveg Pongrácz Lajos fordításában így hangzik: „Fegyvernek szült, Ság küldött csillagos égbe, / Múltam: sok jó tett, nem tudom, az marad-e. / Rajtam, az egykori főn, testvérek lába tapos már, / Méltán: nálamnál érdemesebbek Ők! / Papnevelő voltam, s buzgón sok házat emeltem, / Kérlek, utód, őrizd híven tetteimet”.
A prépostról eddig Oszvald Arisztid készített alapos tanulmányt. (1934:51-108. l.) Ebben olvashatunk az említett sírkőről is. A szerző szerint ez a vers Fegyverneki „földi tevékenységének a legváltozatosabb összefoglalója”. A magyar változatot ő egy Magyar Sion-beli írás alapján közölte. Ez így hangzik: „Fegyverneken születtem, Ságon ért utol a halál. / Sokak élén állottam, de nem tudom, milyen leszek. / Most azok taposnak rajtam, akiknek vezetője voltam. / És méltán, mert magam hitványabb voltam, l Sok testvért gyűjtöttem össze, sok falat emeltem. / Te aki utódom vagy, őrizd meg, kérlek, mindezeket”.
A prépostválasztásra 1506. augusztus 5-én került sor. Amint azt az erről szóló írásokban olvassuk: „A választás a legteljesebb kánoni előírás szerint, érett megfontolás után, a Szentlélek Isten kegyelmének előzetes leesdésével a capitulumban ment végbe. Préposttá választották az alázatos lelkű, példás életű szerzetes testvért, Fegyverneky Ferencet”. A sági szabad választás az egyetlen és az első volt a XVI. század elején az összes magyarországi premontrei prépostságok között. Ebbe nem szólt már bele sem a király, sem más főpap, vagy világi méltóság, s csak a rend igazi tagja volt választható a rendtársak által.
Fegyverneki sokat tett azért, hogy a rend elkobzott régi birtokait visszaszerezze, így került újra a premontreiekhez 1510-ben az apácák somlyóvásárhelyi kolostora. Mikor a királytól az ehhez tartozó összes birtokot megkapták, az ott élő jobbágyok számára Fegyverneki olyan urbáriumot állított össze 1511-ben, mely gazdasági és művelődéstörténeti szempontból „a legnagyobb jelentőségű emlékünk”. (Oszvald: 67. I.) Az urbáriumból következtethetünk a prépost nagyvonalú emberiességére, mély humanizmusára. Akkor ugyanis, amikor még a jobbágyot igencsak kizsákmányolták, az urbárium „a jobbágyszolgáltatások terén nagy méltányosságot, a jogvédelem terén pedig nagy szociális érzéket és emberiességet tanúsít, amitől az alkotó lelkületére és földesúri eljárásmódjára is következtethetünk”.
A somlyóvásárhelyi premontrei apácák urbáriuma egyben becses nyelvemlékünk is, melyet minden valószínűség szerint Ipolyságon szerkesztett Fegyverneki. (Lásd még: Tímár K., 1924:33-35.1.) A rendtársak egyéb feladatai közt szerepelt még, hogy magyar nyelvű ordináriumot (szertartáskönyvet) és más fontos könyvet szerkesszenek, illetve írjanak. Tehát tudós emberei voltak a prépostnak, akiket a megfelelő helyekre is ki tudott küldeni. Fegyverneki az okiratírás megkönnyítése végett olyan formulám könyvet is szerkesztett Ipolyságon, amely „regiszterével és világos beosztásával az összes oklevélformulákat” magába foglalta. Ez művelődéstörténeti szempontból is említésre méltó munka.
Harminc évig állt az itteni monostor élén Fegyverneki, a legnehezebb országos viszonyok között. Mégis „Ság ezen idő alatt nagyobb békének örvendett, mint akár Mátyás alatt”. S amint Oszvald Arisztid írja: „Ha harmincévi munkásságára visszatekintünk, neki valóban nem lehetett más a szíve kívánsága, mint amit fölirata mond: «Utódom őrizd meg ezen alkotásaimat, ez az én egyetlen kérésem!»” Fegyverneki Ferencről Ipolyságon utcát neveztek el, s a tudós prépost nevét felvette az 1992-ben indult Ipolysági Egyházi Alapiskola.
A Mohács után erődített sági kolostorban szolgált mint huszárfőlegény a kiváló hazafi és később európai hírűvé vált bajvívó, a kereszténység védelmezője, Thury György (1519-1571). Az ismert történész és piarista tanár, Takáts Sándor írta egyik tanulmányában jeles elődünk kapcsán az alábbiakat: „Nemzeti küzdelmeinknek nem az ide-oda ingadozó és megalkuvó politikusaink, hanem a szegény végbeliek a vezetői. A végbeli vitézek küzdő népe éleszti föl földünkön a nemzeti lelkesedést s teremti meg a nemzeti ébredést. A végbeliekben él és ég a hazaszeretet legjobban.” (1922:43. p.) Ilyen végbeli ember volt tehát a XVI. században a tájainkról indult Thury, a „vitézi korszak egyik legnagyobb bajnoka” is. A hadi pályát közlegényként kezdte a közeli Ság várában. Nemsokára huszárfőlegény, majd huszártiszt lett. Vitézségével kitüntette magát Léván, a szalkai viadalban és a palásti csatában. 1552-ben már Léva főkapitánya, 1558-tól pedig Palota várát vigyázta. Derekasan védte e helyet; tetteit a nagy költő, Zrínyi is megénekelte. 1571-ben Kanizsa kapitányaként életét áldozta hazájáért és a kereszténységért.
Valamennyi egykorú történetíró „emberséges embernek mondja őt, akiről jót sokat, de rosszat semmit se mondhatni. (…) Minden ízében magyar ember volt ő, aki egyesítette magában mindazt, ami az embert igazi magyarrá és nemzeti hőssé teszi. Egyenes és szókimondó ember ő, aki a kétszínűséget soha nem ismerte. Minden szavában, minden tettében megcsillan az egyenesség és a nyíltság. Amit szívében hordoz, az van a nyelvén is. Rátartó és büszke az ellenséggel szemben, de szerény és alázatos az övéi között. Jobb bajtársat nála keresni sem lehetett. Minden vitézét testvérének, felebarátjának tartja.” (Takáts, 46. p.)
A régi magyar históriákat idézve Bogdán István is ír róla, aki megemlíti, hogy Thury „az állandó hadakozás, vérontás ellenére sem durvult el. A kardja alatt szolgálókban: vitézeiben, jobbágyaiban is meglátta az embert. Az adott lehetőség szerint mindig gondoskodott róluk, védte érdekeiket ahelyett, hogy bőrükön gazdagodott volna. (…) Egyenes, szókimondó, mégis nyájas, jó kedélyű és még jobb szívű, nagy híre ellenére is kevélység nélküli, közvetlen, szerény férfi. Emberséges ember, aki a becsületnél és a tisztességnél a hit és a haza szeretetét tartotta nagyobb erénynek. S ahogyan szerette a kettőt, úgy gyűlölte a hit és a haza ellenségét…” (1980:100. p.)
Thury György méltán foglal helyet az olyan vitézek sorában, mint Szondi György, Dobó István vagy Zrínyi Miklós. A maroknyi kanizsai őrség élén ő is tudta, hogy rongyos vitézeivel képtelen megállítani a több ezres török sereget. De nem keseredett el, nem futamodott meg. Példájával és hitével öntött lelket katonáiba. Thury György emlékét tábla őrzi szülőföldjén, szellemét őrzik a három Túr községben, ennek jele a nemrég elkészült szobor is.
