Fotó: Illusztráció, thinkstockphotos

Érdeklődéssel és örömmel olvastam honlapunkon nemrégiben Rehák Tünde Probléma, vagy kínálkozó lehetőség a kisiskola? című írását. Különösen az tetszett, hogy a szerző megpróbálja a sokunk által figyelemmel kísért témát, illetve jelenséget másfajta szemszögből is láttatni, másféle megközelítésből is vizsgálni.

A csökkenő diáklétszámok, a fogyatkozó iskolák kapcsán bátran kimondja és feltárja a szomorú valóságot s a tényt, mellyel szembe kell néznünk: „egyre több kistérségben évről évre fogy a diákjaink létszáma, ami már eddig is sok esetben iskoláink bezárásához vezetett”. Megemlíti tehát a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat, melyek „elsődleges előidézői annak, hogy egyre több magyar településen alacsony tanulói létszámokkal – gyakran összevont osztályokkal – működő kisiskolákká alakulnak át a korábban teljes felépítésű intézmények”.

A legnagyobb gondot viszont a természetes népszaporulat negatív tendenciái jelentik, amihez hozzájárult a migráció és az asszimiláció is. Ezt már sokan és sokszor elmondták mások is. Sajnos, a kivezető utat kevesen láttatják, a megoldás lehetőségeiről, illetve az okok kiküszöbölhetőségeiről alig ejtenek szót. Kitörési programjaink tehát nem nagyon vannak.

Rehák Tünde az említetteken kívül arra is rámutat, hogy sok helyen kialakult egyféle rossz szokás és divat: a szülők megannyi esetben „behordják gyermekeiket a városi „nagy“ iskolába”, gondolván, hogy ott majd jobb helyük lesz. Teszik ezt néha akkor is, ha döntésüket semmi különös dolog nem indokolja. Mindez ugyancsak hozzájárul falusi iskoláink tanulóinak fogyásához; nagyon sokszor a tehetséges pedagógussal, jó színvonalon dolgozó és jól felszerelt intézmény megszűnéséhez is vezet.
Szerzőnk másik érdeme, hogy felhívja a figyelmet azokra az „alternatív és reformpedagógiai nézetekre, „amelyek bírálták az osztott képzést, és hirdették az osztatlan képzés előnyeit”.

Mint maga is említi, az ilyen iskolákból Európa-szerte több működik, máig is. Németországot hozza fel példaként, ahol a nevezett intézmények példájára „már 1990-ben a hagyományos iskolák nagy részében megjelent az osztatlan képzést biztosító tanulás”, és a programhoz rengeteg iskola csatlakozott. Rehák Tünde arra is rávilágított, hogy ezekben az iskolákban „a teljesítménymotiváció és a képességek fejlesztése területén a szabályozás nagy teret enged az egyéni érdeklődésnek, és lehetővé teszi /…/ a különösen jelentős egyéni különbségek kezelését”.

Probléma, vagy kínálkozó lehetőség a kisiskola?

Nos, jómagam csak annyit fűznék a dolgokhoz, hogy én is olyan iskolában tanultam öt évig, ahol több osztály tanulója volt együtt. A színvonal legtöbbször azon múlott az ilyen intézetekben, hogy milyen felkészültséggel rendelkezett a tanító, mennyire volt mestere hivatásának, milyen emberanyaggal dolgozott. A gyöngébb tanulóknak talán több lehetőségük volt a felzárkózásra, a tehetségesek pedig még előbbre jutottak az egyes tárgyakban, hiszen bekapcsolódhattak a felsőbb osztályosok munkájába is.

Az Ipolybalogi Alapiskolában, ahogy hosszú időn át oktattam, az alsó tagozatban szintén összevont évfolyamok voltak, akárcsak a hozzá tartozó falvak iskoláiban. S nem érzékeltem a különböző helyről érkező, fellépő tanulók közt nagy tudásbeli eltéréseket.
Paláston, ahol pedagógusi pályámat befejeztem, az utolsó években már összevontam tanítottam az angolt. Ennek természetesen a pedagógus számára megvoltak a maga nehézségei, ám a diákoknak olykor sok minden előnyükre vált. Különösen a tehetségesebb gyerekek jártak jól, mert nem unatkoztak, odafigyelhettek a nagyobbak munkájára, sőt bekapcsolódhattak az ő feladataikba is. Ez aztán mindkét csoportot motiválta és ösztönözte: a nagyobbat azért, hogy helytálljon, és ne kelljen szégyenkeznie a kisebbek előtt; emezek közül a jobbak pedig lehetőséget kaptak arra, hogy még inkább kinyithassák a tudás kapuit.

Amikor tehát a kisiskolák sorsát, további létezésének lehetőségeit elemezzük-fontolgatjuk, a fent említett tényekről sem szabad megfeledkeznünk!