Felvidéken a következő magyar nemzedékek megmaradásának egyik legfontosabb záloga, intézményes biztosítéka, hogy mennyire sikerül fenntartanunk a minőségi magyar tannyelvű oktatást. Pontosan ezért, minden évben izgatottan várjuk a híreket és valóban rengeteg cikk jelenik meg az aktuális tanév beiratkozási adatairól. A statisztikai adatok alapján sajnos arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egyre több kistérségben évről-évre fogy a diákjaink létszáma, ami már eddig is sok esetben iskoláink bezárásához vezetett. Ezen kívül jórészt ezek a kedvezőtlen demográfiai folyamatok az előidézői annak, hogy egyre több magyar településen alacsony tanulói létszámokkal – gyakran összevont osztályokkal – működő kisiskolákká alakulnak át a korábban teljes felépítésű intézmények.
Az utóbbi években egyre inkább központi témává nőtte ki magát a kisiskolák kérdésköre. Már maga a fogalmi meghatározás is sok kérdést vet fel, ugyanis az iskolák több típusára is ráillik a „kisiskola” megnevezés.
Érthetjük alatta azokat az iskolákat, amelyek csak alsó tagozattal rendelkeznek vagy azokat, amelyekben a tanulók osztályonkénti létszáma alacsonyabb az átlagosnál. Egy harmadik szempont a település lakosainak létszámához igazítja a helyi iskola meghatározását. A negyedik és egyben talán legelterjedtebb meghatározása a kisiskoláknak az osztatlan képzést nyújtó intézményeket sorolja ide. Ezek mellett a fent említett meghatározások bármelyik kombinációja is tekinthető kisiskolának.
Jelen esetben tekintsünk el az első három meghatározástól és mindössze a kisiskoláknak azzal a típusával foglalkozzunk, amelyikben a tanítás összevont osztályokban zajlik. Elmondható, hogy
Szlovákiában ma az iskolás gyermekek számához viszonyítva aránytalanul sok iskola működik. Miközben a tanulók száma folyamatosan csökken, egyre több településen az iskolák pár tanulóval kénytelenek működni.
Ez igaz a szlovák és a dél-szlovákiai magyar tannyelvű alapiskolákra egyaránt. Mégis kisebbségi helyzetben, számunkra a magyar tannyelvű iskolák fogyása jóval nagyobb gondot jelent, hiszen az alapintézmények hiányában kultúránk, identitásunk megőrzése jóval nehezebb, mint a többségi nemzet esetében.
Ezzel együtt látnunk kell, hogy a kisiskolák kialakulásában a legnagyobb gondot a természetes népszaporulat negatív tendenciái jelentik, de a migráció és az asszimiláció is jelentős mértékben közrejátszik ennek a jelenségnek a kialakulásában.
Falvaink, különösen a városoktól távol eső kistelepülések egyre nagyobb része elöregedőben van, hiszen a fiatalok jelentős része a városokban, s egyre gyakrabban immár külföldön telepszik le. A nyelvhatár mentén, illetve a vegyes lakosságú járásokban sok esetben a fiatalok szlovák nemzetiségű partnert választanak társnak. Azok a szülők, akik a magyar anyanyelvű iskola mellett döntenek, természetesen – mint minden szülő – a lehető legjobbat szeretnék saját gyermeküknek. Ezért gyakran, ha olyan faluban is laknak, ahol működik magyar tannyelvű iskola, behordják gyermekeiket a városi „nagy“ iskolába. Ezt remélve, hogy ott jobb minőségű oktatásban lesz részük. Ez a Pozsony környékén és a magyar iskolákkal rendelkező járásközpontok, illetve kisvárosok vonzáskörzetében folyamatosan felerősödő trendnek látszik, hiszen a szülők többsége is ezekben a városokban dolgozik. Mindez szintén hozzájárul falusi iskoláink tanulóinak fogyásához.
Elmondható, hogy egész közösségünk, s azon belül a tanári társadalom és a községek vezetése számára a kisiskolák meglétének, versenyképes működtetésének kérdésköre nagy fejfájásokat tud okozni. Az állam annak idején a fejkvóta bevezetésével megnehezítette ezeknek az intézményeknek a megélhetését, a tanárok többsége hadakozik az ilyen intézményben való tanítás ellen és sok szülő is meg kívánja menteni a gyermekeit a kisiskoláktól. A nemzetiségi kisiskolák részére az elmúlt években elért kedvezményes elbírálás ezen a helyzeten önmagában csak keveset tudott segíteni.
Hadakozunk az osztatlan képzés ellen, de miért is?
Már a 20 század elejétől kezdve megjelentek azok az alternatív és reformpedagógiai nézetek, amelyek bírálták az osztott képzést, és hirdették az osztatlan képzés előnyeit. Ennél a pontnál megemlíthetjük a Montessori-pedagógiát, a Waldorf-pedagógiát, vagy akár a Jenaplan-t. Mint tudjuk az ilyen fajta iskolák Európa-szerte máig sikeresen működnek. A reform iskolák példájára Németországban már 1990-ben a “hagyományos” iskolák nagy részében megjelent az osztatlan képzést biztosító tanulás. Ehhez a programhoz rengeteg iskola csatlakozott. Általában az 1–2, az 1–3. vagy az 1–2.és a 3–4. osztályokat vonták össze. Ez a fajta csoportosítás természetesen alapos szakmai előkészítést, illetve a tárgyi és a személyi feltételek biztosítását igényelte.
Az összevont első–második (és harmadik) osztályt rugalmas iskolakezdő szakasznak nevezik, hangsúlyozva, hogy „az első két évet az óvodára jellemző időigényesebb tevékenység- és tanulásszervezési formák felé orientálja. A teljesítménymotiváció és a képességek fejlesztése területén a szabályozás nagy teret enged az egyéni érdeklődésnek, és lehetővé teszi az ebben az életkorban különösen jelentős egyéni különbségek kezelését.
A program teljes mértékben biztosítja a személyre szabott oktatás gyakorlását több szempontból is.
Tudatosítják, hogy a diákok különféle területeken több vagy kevesebb tudással rendelkeznek, mint a társaik, tehát minden egyes feladatnak illeszkednie kell az adott gyermekhez. Ugyanaz a diák az egyik feladatnál például az elsősök példáját oldja meg, egy következőnél viszont lehet, hogy a másodikosokét.
A következő érdekesség, hogy az első időszakban nincsen kötelezően elérendő cél, nincs megszabva például, hogy hány hónapon belül kell megtanulnia írni és olvasni a tanulónak. A legtöbb gyerek két évig marad az iskolakezdő szakaszban, ami így az első és a második osztálynak felel meg. Amennyiben eléri azt a szintet, amellyel a harmadik osztályba léphet, akkor egy év múlva is továbbléphet. Minden gyermeknek van heti vagy napi feladatlistája, amely szerint egyénileg is dolgozhat. Amikor elkészül egy feladattal, bejelöli a saját táblázatában és a faliújságon lógó nagy táblázatban, majd halad tovább.
Ezekben az intézményekben azonban gyakoriak a közös kísérletezések is, pl. természetismeret órán. Ilyenkor vegyes csoportokban dolgoznak a különböző évfolyamokhoz tartozó gyermekek: a már olvasni tudók elolvassák és ismertetik a feladatot, de minden csoporttagnak megvan a saját feladata, amit el kell végeznie. Ez a fajta tanulási gyakorlat rendszerint átjárja a reformiskolák többségét és száz év távlatából is elmondható, hogy – ott, ahol jól alkalmazzák – jól is működik.
Ha a mi kisebbségi tanügyi helyzetünkre tekintünk, elmondható, hogy sok tekintetben hasonlít a fenti németországi modellhez. Természetesen jelentős különbségek is vannak. Elsősorban az, hogy amíg ők tudatosan, megfontolva építették fel ezt a modellt, addig mi ebbe a helyzetbe az elmúlt évtizedekben belekényszerültünk. Ennek eredményeképp ők az összevont osztályok előnyeit élvezik, míg mi iskoláinkat mentve, igyekszünk a lehető legjobbat kihozni a jelen helyzetünkből és reménykedni, hogy a következő iskolaévekben nem csökken tovább a beiratkozók száma.
A második nagy különbség, hogy míg náluk ez a fajta modell az állam teljes pénzügyi, módszertani, intézményfejlesztési támogatásával épült fel, addig nálunk bár a képzés osztatlan osztályokban zajlik, sok esetben nincs egy összesített tanterv az ilyen típusú iskolákra. Németországban biztosítják a kisiskolákban az összevont oktatáshoz szükséges tankönyveket, segédeszközöket és a pedagógusokat is tudatosan készítik fel erre a modellre. Nálunk sem segédeszközök, sem megfelelő támogatás nem létezik.
A pedagógusi pályát választó hallgatók, ha ilyen iskolákban helyezkednek el, csakis az idősebb és tapasztaltabb kollégák tanácsaiból meríthetnek tapasztalatokat és információkat. Vagy ha marad idejük és energiájuk, egy-egy reformpedagógiai módszer áttanulmányozásával autodidakta módon szerezhetnek ismereteket az osztatlan osztályokban való tanításról.
Érdemes azonban leszögezni, hogy különös módon a felsoroltak ellenére, ezeknek az intézményeknek még így is rengeteg az előnyük. Elsősorban az osztályok létszáma jóval kisebb, mint az osztott képzést biztosító intézményekben, ami lehetővé teszi a tanulók személyre szabott oktatását és megismerését. A 21. század legtöbbet sulykolt pedagógiai jelmondatai közé tartozik, hogy tanítsuk meg a gyermekeket tanulni. Ez az igény nagyon jól érvényesülhet ezekben az intézményekben, ugyanis amíg a pedagógus az egyik korosztállyal foglalkozik, addig a másik évfolyam tanulói általában önállóan dolgoznak és sajátítják el a tudást.
Ezen kívül mivel több évfolyam tanul egy csoportban, folyamatos a tananyagok ismétlése, így nagyobb esélye van annak, hogy a gyengébb tanulók is fel tudnak zárkózni az évek során. Ráadásul a gyerekek szociális érzékenysége is fejlődik. Szívesen tanulnak egymástól, sőt a kisebbek szívesen utánozzák társaikat a rendrakás, kötelességteljesítés területén egyaránt.
A leírtak alapján úgy vélem, lenne mód a kisiskolák „felélesztésére” és vonzóbbá tételére – akár egy jól bevált, működő program mintáját alapul véve. Mindez azonban az iskolafenntartók érdeklődését, anyagi támogatását, a tanárok alapos felkészülését, és a pedagógusképzés reformját is szükségessé teszi.
(A munka az SHA Collegium Talentum programjának köszönhetően készült el.)
