Veres János, eredeti nevén Vörös Zoltán gömöri költő idén február 28-án lett volna 90 éves. A kerek évfordulóra fia, Vörös Attila kulturális műsorokkal egybekötött esteket rendezett Tornalján és Rimaszombatban. A halk szavú, megfontolt, nagyon bölcs emberről jó szívvel emlékeztek meg.
„Ha pár évvel korábban sikerült volna születnem, akkor Zoli bátyámmal tőszomszédok lettünk volna. De ő az ötvenes években már Rimaszombatban lakott, s csak a hetvenes évek második felében ismertem meg. Az első találkozásunkkor kitüntetett a barátságával” – idézte fel Balajti Lajos, a Csemadok Tornaljai Alapszervezetének elnöke azon a megemlékezésen, amelyet még a hónap elején rendeztek Tornalján, a szülőház előtt.
Balajti Lajos kifejtette, Veres Jánosnak abban az időben is volt mondanivalója a bennünket égető problémákról, és sokat tett azért, hogy Gömörben megtartsuk magyarságunkat.
„Ezért nagyon tiszteltem őt és felnéztem rá. S amikor a fia megkeresett azzal, hogy 75. születésnapja alkalmából avassunk a szülőházon emléktáblát, támogattuk a kezdeményezést. Jól emlékszem arra a tizenöt évvel ezelőtti összejövetelre, melynek a végén elénekeltük Zoli bácsinak a Szózatot. Szeretném, ha ez most is így lenne” – mondta Balajti Lajos.
A rövid koszorúzási ünnepség után a megemlékezők a Tompa Mihály Városi Művelődési Központba vonultak, ahol megismerkedhettek a költő hányatott életútjával, lírai alkatával, költészetével, mely csupa humánum, emberség volt, áthatva népünk és Gömör magyarjainak a dicséretével. Itt Mihály Molnár László költőtárs mondott forró hangvételű ünnepi beszédet.
Hangsúlyozta, ugyanaz a gömöri táj, hasonló életérzések nevelték őt is: a gömöri pásztorok népdalai, misztikus népmeséi, a történelmi kor, ami mellé személyes találkozások is párosultak.
„Egyszer, felső tagozatos koromban, jött hozzánk édesapámmal riportot készíteni egy nagy, magas ember, Veres János volt. Nővérem tagja volt a rimaszombati Forrás irodalmi színpadnak, mellyel a Jókai Napokra jártak, és sok verset hazahozott. Kezdtünk ráébredni a világra, s 1968-ban teljesen kinyílt a szemünk, de rögtönk utána be is zárultak a kapuk” – idézte fel Mihályi Molnár László.
Elmondta, Veres Jánosnak majdnem az életébe került a Beneš-dekrétumok hatályossága.
Megbetegedett, nagyszüleinek el kellett adniuk az egyik házukat, hogy gyógyszert vehessenek neki. Később szanatóriumba került, ott találkozott Fábry Zoltánnal, aki az első verseit bírálta, s ez meghatározó élmény volt számára.
Trianon következtében és Beneš szellemében bezártak a magyar iskolák, később szilenciumra ítélték, de helytállt, nemcsak mint költő. Elég nehéz anyagi helyzetben volt, kórházban, majd közművelődési intézményekben dolgozott, s egészségügyi állapota miatt sem kényeztették el sem a lapok, sem a kiadók.
„Mindig tudta a feladatát. Azon túl, hogy megszervezte a Tompa Mihály Klubot, a magyarság érdekeit védte, harcolt értük, kiállt mellettük. Elhallgattatták, mert a csehszlovák hatalom nem tűrte akkor sem, ha önkormányzásról, magyar nemzetről beszéltek. Most sem akarják. Pedig ha nem állunk ki a jogainkért, gyermekeink nem köpik-e majd szembe, aki elárulja ezt az eszmét” – fejtett ki Mihályi Molnár László.
Hozzátette, megérdemli az utókor elismerését, büszkék lehetünk rá, ami minden rangnál és kitüntetésnél fontosabb.
Mint mondta, az igazi üzenete a megemlékezéseknek, ha verseiben a lelkünket megmosdatjuk.
„A vers, a dal szellemi és lelki kenyér, mindennapi szükséglet, annak is, aki nem tud róla, annak is, aki nem igényli, nélküle a lélek elsorvad, megöli a szív titkait is. Veres János verseinek a hangulatát, az életérzését az életöröm, a szerelmi vágy és a gömöri táj csodás szépségeire való rácsodálkozás hatja át. Ugyanakkor a gyarmati sorsba taszított szülőföld, az itt élő őshonos magyar nemzet sorsa iránti aggodalom borúja is benne van. Köszönjük Istennek, hogy megadta őt nekünk” – zárta megemlékező gondolatait Mihályi Molnár László.
***
Veres János 1930. február 28-án született Tornalján. Tizenegy éves korában szüleivel Rimaszombatba költöztek. Iskoláit Tornalján, Rozsnyón, valamint Rimaszombatban végezte. 1949-ben tüdőbajban megbetegedett, ezért nem tudott leérettségizni. Már diákkorában verseket írt. Évekig a Magas-Tátrában gyógykezelték. Itt ismerkedett meg Fábry Zoltánnal, aki felfedezte költői tehetségét.
Autodidakta módon tanult, olvasott, művelte magát a szanatóriumban eltöltött évek alatt. Csehszlovákiai magyar lapokban publikált. Hivatalnokként dolgozott a rimaszombati kórházban, majd az Új Szó külsős riportere. 1970-ig a Rimaszombati Járási Művelődési Ház szakelőadója, népművelője volt.
Kezdettől tagja volt a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. Az 1968-69-es események alatt a Csemadok járási elnökségének tagja és a népművelési szakbizottság titkára. Kiállt a gömöri magyarság jogaiért, amiért aztán koholt vádakkal illették, meghurcolták. 1970-ben súlyosan megbetegedett, kórházi kezelésre szorult, később ennek következtében leszázalékolták. Évekig nem publikálhatott bizonyos sajtótermékekben, a hatalom képviselői zaklatták, félreállították. A rendszerváltás után a járási hivatal levélben rehabilitálta.
A szilencium éveiben a salgótarjáni Palócföld című folyóirat állt mellé, közölte verseit, fordításait, műsoros estekre is több alkalommal meghívták. 1990-ben megkapta a magyarországi Nógrád megye Madách-díját, költői munkásságáért, műfordításaiért, a magyar-szlovák kulturális kapcsolatok gyarapításáért. 1997-ben Magyarországon munkásságáért Pro Gömör díjat kapott. Több Csemadok-díjjal, valamint Blaha Lujza-emlékplakettel ismerték el kulturális munkásságát. 1999. augusztus 5-én hunyt el, hosszas betegség után. Halála után nem sokkal posztumusz Elnöki Aranyérmet kapott Budapesten, a Magyar Köztársaság elnökétől.
Művei: Három fiatal költő – Ozsvald Árpáddal és Török Elemérrel (1954); Ifjú szívem szerelmével (1955); Tüzek és virágok (1961); Fehér szarvas (1967); Földrengés után – novellák (1966); Homokvirág (1972); Mikrovilág (1979); Életút (1989); Jéghegy (1998); Tapsiráré-tapsórum – gyermekversek; Fekete május (2006), A basa sípja – színpadi játék (2013).
