Olvasom az esti híradásban, hogy fél órát késett a koalíciós szerződés aláírása, mert az új miniszterelnök elaludt. Jól kezdődik, jutott eszembe nyomban! Vagy csak viccnek szánta a miniszterelnök úr ezt az őszinte nyilatkozatot?
Aztán olvasom tovább a nyilatkozatot. „Olyan országot szeretnék, amelyben mindenki egyenlő. Mindig igazat akarunk mondani, mindent az emberekért tenni. Nem tudjuk, meddig tart ez a mostani helyzet, és milyen következményei lesznek, de együtt megyünk a harcba mindazokkal, akik ezekben a nehéz napokban is értünk, az ország állampolgáraiért dolgoznak” – fogalmazott az újonnan kinevezett kormányfő.
A továbbiakban így folytatta: „Nem fogjuk sarokba szorítani a kisebbségeket!” Itt kellene tapsolni, főleg azoknak, akik magyarként rá szavaztak! Olyan országot szeretne, amelyben a nemzeti kisebbségeket sem fogják a sarokba szorítani csak azért, mert az édesanyjuk más nyelvre tanította őket.
Ez a „magyarbarát” miniszterelnök olyan megalázó gondolatot mondott ki, amely még a legbarátságosabb magát magyarnak mondó embert is kihozza sodrából, ha gondolkodik.
Megkérdezném a miniszterelnököt, hogy őt az édesanyja milyen nyelvre tanította, oktatta, amikor megszületett? Mert tudomásunk szerint egy anyanyelve van mindenkinek, mely nyelven az édesanya szólítja a gyermekét, amikor világra jön. S ezen az egyetlen édesanyanyelven szól hozzá, amit ő is örökbe kapott, éljen bárhol a világon. Aztán hogy hol mire tanítja, az már az édesanya lelkén szárad.
Mi, akiknek ez az ősi szülőföldünk volt, van, és lesz, ahol az elődeink éltek, mi édesanyánk nyelvén kezdtünk beszélni, tanulni, s csak a megtévelyedettek tértek át az idegen nyelvre. Mi ezt adtuk át gyermekünknek az első gügyögésben, az első mesében, az első imában, s aki ember maradt az embertelenségben, hűséges ehhez a nyelvhez, az átadta gyermekének, s őrzi, félti, hogy azok is továbbadhassák gyermekeiknek.
Miniszterelnökünk kétes szavai sok-sok aggodalomra adnak okot, valószínűleg nem csak nekünk, magyaroknak. Mert e maroknyi gyerekkorú országban több nemzetiségű és sokszínű nép rekedt. Száz éve immár sokat változott itt a népesség összetétele (szlovákok, ruszinok, németek, cigányok és mások), s a „mindenki egyenlő” ígéretet többféleképpen is lehet értelmezni. Mi, az érettebb korosztály ennek egyik változatát már megéltük, vagy negyven évig tartott.
Azok a sablonos mondatok, hogy „mindig igazat akarunk (nem fogunk, de akarunk?) mondani, mindent az emberekért tenni”, nem nagy jövőképet állít fel, hiszen ezek a frázisok még kampányszövegnek is gyengék.
S azt a csúcsmondatot, miszerint „nem fogjuk sarokba szorítani a kisebbségeket”, talán annak a nagy számú eltévelyedett, magát magyarnak érző választónak üzente, akik által bejutott az első sorba?
A miniszterelnök úr elaludt, vagy inkább nem készült fel a leckéből! Az idő megmutatja, lehet rövidesen. Viszont az első nyilatkozatok magukért beszélnek.
