Vannak az ember életében olyan ismerősök, akik végig ott vannak mellette, s fogják a kezét. Megint mások egy időre szegődnek melléje, majd, amikor a feladatukat elvégzik, odébbállnak. De az ember csak jóval később jön rá, hogy nélkülük teljesen másként alakult volna az élete. Számomra az ilyen ismerősök közé tartozott Havas Ágnes is, aki a nyolcvanas évek végén vált az életem elmaradhatatlan részévé, s noha az utóbbi két évtizedben mindössze egy alkalommal találkoztunk, meghatározta a pályámat.
Akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem emlékszem már a megismerkedésünk történetére. Talán a Magyar-Vietnámi Baráti Társaság, talán Vu Ngoc Can révén, de az biztos, hogy 1991-ben, amikor úgy döntöttem, hogy egy merész váltással Budapesten folytatom az életemet, már ott állt mellettem. Akkor vonult nyugdíjba a Nemzetközi Előkészítő Intézetből, ahol évtizedekig tanította magyarra azokat a fiatalokat, akik úgy döntöttek, Magyarországon szeretnének egyetemisták lenni. Koreaiak, vietnámiak, arabok, afrikaiak, majd 1990-től jöttek a határon túli magyarok is a Budaörsi útra. Talán egyik utolsó lépése volt, hogy segített a papírjaimat elintézni, hiszen már szeptember 23-ika volt, a tanév rég elkezdődött, mire elhatároztam magam, hogy Kassáról átköltözöm Budapestre. Ezt követően viszont nagyon sokszor találkoztunk, számos kellemes órát töltöttünk el családostul a Pöttyös utcai lakásban, amely zsúfolásig volt könyvekkel, s amelyekből nem egy a könyvespolcomon lapul.
A-9747, olvastam a tanárnő kezén a tetoválást, de nem értettem, mit is jelent ez a megkopott számadat egy tisztes, hatvanas éveit taposó nő karján. „Biztos haláltáborban voltak” – súgta oda anyám, de az évek során soha nem esett szó sem a haláltáborról, sem a zsidóságukról. Az ikertestvérével, Judittal mindig nagy szeretettel fogadtak, s több közös színházi hétvégét is szerveztünk anyám társaságában, így láttuk a Csirkefejet Törőcsik Marival, szintén vele, valamint Garas Dezsővel és Kézdy Györggyel a Száz év magányt, Mensáros Lászlóval és Tolnay Klárival Az aranytót, de Verdi Falstaffját is Melis Györggyel az Operában. Meghatározó évek voltak. Emlékszem, egy alkalommal, amikor a Felvidéken túráztak, meg is látogattak bennünket, s az útitáskájukba friss paradicsom és paprika került anyám kertjéből. S ahogy az számos esetben lenni szokott, Budapestről hazatérve ez a különös kapcsolat is megszakadt. Természetesen nem feledkeztünk el róluk, anyámmal számtalanszor emlegettük Ágnest és Juditot, s mindannyiszor azzal zártuk le a beszélgetést, hogy milyen jó lenne ismét felvenni velük a kapcsolatot.
Azóta eltelt jó két évtized, anyám is elment már egy másik, szelídebb világba, s teljesen véletlenül a 2014-es Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren az egyik standon került elibém egy karcsú kis kötet, melynek szerzőjeként Havas Ágnes volt feltüntetve. Ez még nem dobogtatta volna meg különösebben a szívem, hiszen gyakori névről van szó, egyik kedves előadóművészemet is így hívják, de amikor a címet is elolvastam (Ági és Juci emlékei), már felkaptam a fejem. Ezek csak ők lehetnek. Az első mondatokból egyértelműen kiderült, hogy rég nem látott ismerőseimet találtam meg. Igaz, Judit még 2005-ben meghalt rákban, Ágnes viszont másnap dedikálta a könyvét a Vörösmarty téren. Még aznap este elolvastam a könyvet, amely kettejük auschwitzi kálváriáját idézi fel, választ kapván egykori, csak anyámnak feltett kérdésemre. Hideg, tárgyilagos szöveg, amolyan „kertészimrésen” kegyetlen és sorstalan. Egy rákosszentmihályi zsidó család tragikus története (több millió ilyen volt sajnos), a tanár-műfordító apa, Havas József (többek között Prus A fáraó című regényének magyar fordítását is neki köszönhetjük), s az anyai nagyapa balra át (ez az azonnali gázkamrásítást jelentette), míg az ikerlányok Mengele laboratóriumába. Így járta ez akkoriban arrafelé. A két lánynak hatalmas szerencséje volt, Weisswasser érintésével hazatérhettek, leérettségiztek, s mindketten egyetemet végeztek, Juci építészmérnök, Ágnes francia-latin-magyar szakos tanár lett, s évtizedekig a Nemzetközi Előkészítő Intézetben dolgozott. Talán ő maga sem tudatosította az évtizedek során, mekkora diplomáciai szolgálatot tett Magyarországnak, hiszen azok a külföldiek, akik Magyarországon végeztek, s ma hálás szívvel gondolnak a magyar népre, s akár Cipruson, akár Jordániában, akár Kambodzsában élnek és tevékenykednek, valahol az ő és a munkatársai keze alatt tanulták meg a magyar nyelv alapjait.
Amikor felé nyújtottam a könyvet, hogy dedikálja, rám nézett: Kérek egy nevet! Nem ismert meg. Én meg nem erőszakoskodtam. Egy interjúban kérdezték tőle, a történtek után nem gyűlölte-e meg a németeket, hiszen az egész családja, rokonságuk a koncentrációs táborokban pusztult el. „Ugyan már, miért gyűlölném őket” – kérdezett vissza Havas Ágnes, „azóta több alkalommal is jártunk a testvéremmel Németországban, s alig egy hete német vendégeim voltak” – hangzott a válasz, s az interjú során a háta mögött a könyvespolcon Heine és Goethe kötetei erősítették meg a válaszát. De elmondta azt is, soha egy percig sem jutott eszükbe, hogy kivándoroljanak Izraelbe. „Mi itt vagyunk itthon, s a munkám során megtanultam, hogy csak az ember számít. Nem lehet valakit csak azért elítélni, amiért németnek, cigánynak vagy magyarnak született.
Havas Ágnes 92 évesen hagyta itt e földi árnyékvilágot. Hálás köszönet, hogy ha csak egy időre is, de kitörölhetetlenül beitta magát a sejtjeimbe.
