A Kárpát-medence politikailag leginkább megfélemlített magyar közössége a felvidéki magyar – állítja Csóti György, a határon túl rekedt magyarok jogvédelmét biztosító Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) igazgatója.
A vele készített interjúból többek között kiderül, miben különböznek az elcsatolt nemzetrészek, hangsúlyosan fókuszálva ránk, felvidéki magyarokra, akikre oly jellemző az „évek óta tartó önpusztító megosztottság”. A KJI augusztus 3-a és 7-e között megvalósuló nyári egyeteme kapcsán készített beszélgetés egyik lényeges mozzanata, hogyan és miért érdemes a mai joghallgatóknak a kisebbségi jogok érvényesítésének lehetőségeivel foglalkozni a Kárpát-medencében, illetve uniós és nemzetközi fórumok előtt. Egy olyan Európában, ahol a „XXI. század legelképesztőbb jogsértése” is megtörténhetett 2007-ben a Beneš-dekrétumok megerősítésével.
Idén nyáron kilencedik alkalommal rendezik meg a nemzetpolitika, a kisebbségvédelem és a határon túli magyarok jog- és érdekérvényesítése iránt érdeklődő fiatalok hagyományos nyári továbbképzési fórumát. Milyen tapasztalatok vonhatók le az elmúlt évek gyakorlata alapján? A nyári egyetemen résztvevő hallgatók hol tudják kamatoztatni az itt tanultakat? Tartják-e velük a kapcsolatot a nyári egyetemen kívül, és összességében hány joghallgató élt már ezzel a lehetőséggel?
Valóban, kilencedik alkalommal rendezünk idén nyári egyetemet külhoni magyar joghallgatóknak, doktoranduszoknak, fiatal jogászoknak és ügyvédeknek, valamint civil jogvédőknek. Nagyon jó tapasztalataink vannak a közel egy évtized alatt, mindig nagy érdeklődés és aktív részvétel jellemezte a programjainkat. A hallgatók jól hasznosítják az itt tanultakat szülőföldjükön folytatott jogvédelmi munkájukban. Külön hozadéka ezeknek a rendezvényeknek, hogy új barátságok és (munka)kapcsolatok jönnek létre a különböző Kárpát-medencei régiók között. Számosan a Kisebbségi Jogvédő Intézet állandó vagy eseti partnereivé válnak. Nagyon sok volt hallgatóval mai napig tartjuk valamilyen szinten a kapcsolatot. Nyolc év alatt körülbelül 170-175 résztvevője volt nyári egyetemeinknek. Itt kell megemlítenem, hogy eddig ötször rendeztünk úgynevezett alumni nyári egyetemet is, ahol az előző évi hallgatók kaptak továbbképzést a legfrissebb ismeretekből. További részletes információ a www.kji.hu honlapunkon olvasható.
Tekintettel arra, hogy Szlovákiából nincs magyar nemzetiségű képviselő az Európai Parlamentben, márciustól pedig a szlovák törvényhozásban sincs, hogyan vélekedik a kisebbségek jogi és politikai képviseletéről ebben a helyzetben? Jól gondolom, hogy a nyári egyetem lehetősége számunkra éppen ezért fontosabb, mint valaha?
A felvidéki magyarok nagyon nehéz helyzetbe kerültek azáltal, hogy ma nincs intézményes képviseltük egyik törvényhozásban sem. A politikai képviselet nehézkessé, áttételessé vált, érdemben többnyire csak a helyi önkormányzatokban valósul meg. Ilyen helyzetben a jogi képviselet, a jog eszközeivel történő érdekérvényesítés jelentősége nagyon megnő. Ebből egyértelműen következik, ahogy Ön is említette, jogvédelmi ismereteket adó nyári egyetemeink jelentősége felvidéki nemzettársaink számára fontosabb, mint korábban bármikor.
Ön a KJI igazgatójaként jól ismeri a „külhonban” rekedt, azaz a határon túli magyarok történelmét, gondjait, jelenlegi helyzetét Kárpát-medence-szerte. Mit gondol a felvidéki magyarokról? Miben mások, ha mások, a többi elcsatolt nemzetrésztől (lelki állapot, történelmi örökség, habitus)? Van-e olyasmi, ami kifejezetten a szlovákiai magyarokra jellemző?
A felvidéki magyarok valóban más helyzetben vannak, mint a többi elszakított nemzetrész. Kiindulásként megállapítható, hogy minden egyes elszakított terület különböző történelmi, társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokon ment keresztül Trianon óta. Az összehasonlításokban azonban most csak nyolcvan évet menjünk vissza. Három terület többé-kevésbé problémamentes. A Magyarország nyugati vármegyéiből lecsípett, „Burgenland” néven egyesített új osztrák tartományban kevés számú magyar él, Trianon idején már többségében németek lakták. A „sógorok” kettős mércével mérik az idegen fennhatóság alá, számbeli kisebbségbe került őshonos nemzeti kisebbségek kérdését. Míg oroszlánként harcoltak Dél-Tirol autonómiájáért, nagyon helyesen, addig a saját, a területtel ölükbe pottyant magyar, horvát és szlovén közösségeket nem ismerik el nemzeti közösségként, népcsoportoknak nevezik őket, és nem adnak nekik európai szintű kollektív jogokat. Az ő helyzetüket az szépíti, hogy békében és jólétben élnek nyolc évtizede legalább, és származásuk miatt nem bántják őket.
Drávaszög és Muravidék helyzete egymáshoz hasonló, bár történelmileg vannak jelentős különbségek is. A Duna és a Dráva háromszögében mind a második világháború alatt, mind pedig a kilencvenes évek elején, a bácskai, nyugat-bánsági és szerémségi (együttesen ma Vajdaság) sorstársaikhoz hasonlóan, sokat szenvedtek az ott élő magyarok. Ma azonban államalkotó tényezők alkotmányba foglaltan, nincs igazán mitől félniük. Persze az ő életük sem fenékig tejfel, magyarságuk megtartásához erkölcsi, politikai és anyagi támogatásra szorulnak. De nagyon fontos körülmény: nem kell félniük. Tárgyilagosan, bántó szándék nélkül hozzáteszem, azért nem, mert csekély létszámuk miatt semmiféle „veszélyt” nem jelenetek a többségi nemzetek számára.
Alapvetően más a helyzet a többi négy régióban. De itt is van egy nagy különbség a XIX. század közepe óta, a Habsburg „oszd meg és uralkodj” elv alapján Vajdaságnak nevezett terület és a többi három régió között. A második világháború vége felé a szerb csetnikek vérengzései, tömeggyilkosságai, majd a kilencvenes évek elején Slobodan Milošević rémuralma, véres háborúi sok szenvedést okoztak itt élő nemzettársainknak. A kettő között volt egy, a többi kommunista országhoz képest viszonylag kedvező időszak. Jugoszlávia többnemzetiségű ország volt, hat tagköztársaságból, és ezeken belül két autonóm tartományból, Vajdaságból és Koszovóból állt. A nemzeti sokszínűséget felmutató országban a magyarok többé-kevésbé békében éltek, de azért voltak gondjaik bőven. Ma viszont a négy nagy magyarlakta elcsatolt régió közül itt a legjobb a helyzet. Szerbia az Európai Unióba igyekszik, minden területen jó tanuló kíván lenni, kisebbségi kérdésekben, a magyar támogatásra számítva, jelentős engedményeket tesz. Ennek eredményeként a Vajdaságban kikeltek a kulturális autonómia csírái, kezdenek már szárba szökkenni, de óvatosaknak kell lennünk. Mindez csak a tagság eléréséig tart. Amit addig elérünk, arra jó eséllyel számíthatunk, többre nem. Persze mindezek mellett még az Európai Unió jövője is kérdéses…
Romániában él a külhoni magyarok több, mint fele. Amikor ezt a régiót vizsgáljuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy Erdély eredetileg történelmi és földrajzi fogalom, ma politikai meghatározás. Egyszerűség kedvéért Erdélynek nevezzük a Máramarost, Partiumot és Kelet- Bánságot is, tehát az összes Romániához csatolt területet. A magyarok a második világháború alatt Dél-Erdélyben, közvetlen utána az ismét Romániához csatolt Észak-Erdélyben szörnyű atrocitásoknak voltak kitéve. Szerencsénkre 1945-ben a magyarbarát Petru Groza lett a miniszterelnök délkeleti szomszédunknál, aki magyar iskolákba járt, és kedvenc költője haláláig Arany János volt. Neki és az Erdélyben élő befolyásos magyar kommunistáknak volt köszönhető a kezdeti elviselhető helyzet. Székelyföldön – szovjet nyomásra, amit Groza ígért meg Sztálinnak Észak-Erdélyért cserébe – még Magyar Autonóm Tartomány is létrejött, igaz, többnyire formális tartalommal.
Aztán jött Gheorghiu-Dej és Nicole Ceausescu, s a magyarok élete pokollá vált. Az 1989-es temesvári forradalom utáni eufóriát az 1990 márciusában a Securitate által szervezett marosvásárhelyi pogrom nagyon gyorsan lehűtötte. A rendszerváltozás eredményeként Romániában léteznek ugyan mérsékelt kisebbségi jogok, de ezek képmutató, kétszínű, hazug jogszabályok. Egyszerűen azért, mert nem tartják be őket a hatóságok, és akik érvényt akarnak szerezni ezeknek, azokat képtelen ürügyekkel megbüntetik, üldözik. Magyarán dúl a mértéktelen sovinizmus. Az autonómia kérdését feszegető magyarok megfélemlítése érdekében a kommunista diktatúrát idéző koncepciós perektől sem riadnak vissza.
Kárpátalján történelmileg leginkább frusztrált a magyar közösség. Száz év impériumváltozásai: magyar – csehszlovák – magyar – szovjet – ukrán. Idegen impérium alatt soha nem voltak jó helyzetben, de a Szovjetunió összeomlása óta folyamatosan tovább romlik a sorsuk, az elmúlt hét-nyolc évben pedig már katasztrofálissá vált. Az ukrán sovinizmus fizikai létükben is veszélyezteti őket. Mégis, a szülőföldhöz ragaszkodás náluk volt a legerősebb a Kárpát-medencében, csak az elmúlt években indult meg ott nagyobb kivándorlás.
A Kárpát-medence politikailag leginkább megfélemlített magyar közössége a Felvidéken van, melyet ma Szlovákiának neveznek.
A Felvidék szó is politikai fogalommá vált, hiszen eredetileg ez a Nyugati-Kárpátoktól a Máramarosig terjedő hegyláncot jelentette, például a Kisalföld északi része, a Csallóköz és a Mátyusföld, vagy a Bodrogköz északi fele, soha nem volt a része.
Az 1938 és 1945 közötti boldogabb időszak után, legalábbis ami a visszacsatolt részeket illeti, kegyetlen és mérhetetlenül igazságtalan, az „Új Európa” ígéretét meghazudtoló sors várt a magyarokra. Beneš Londonból és Gottwald Moszkvából ugyanazzal az ördögi tervvel tért vissza Csehszlovákiába: színtiszta szláv államot létrehozni, a németeket és a magyarokat kitelepíteni. A nagyhatalmak végül megakadályozták ezt, de így is 200 000 magyart űztek el szülőföldjéről egy-két év alatt.
Józan ésszel fel nem fogható, és becsületes fejjel el nem fogadható, hogy Szlovákiában ma is érvényben vannak a kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumok.
Ehhez jött a 2010-es években a Fico-féle alkotmányellenes, kettős állampolgárságot tiltó törvény. Közben 2003-ban kizárták az elüldözött Beneš-károsultakat az elkobzott mezőgazdasági ingatlanok kárpótlásából. A Kisebbségi Jogvédő Intézet évek óta perlekedik az Európai Bizottsággal ez ügyben, mert az 503/2003-as számú kárpótlási jogszabály ellentétes az európai uniós joggal.
Ez is egy elképesztő történet a XXI. század Európájában. Brüsszel írásban(!) elismerte a szlovák jogsértést, politikai okból mégsem indít eljárást északi szomszédunk ellen. Formális indok: kevés embert érint!
Biztosra vehető potenciálisan több tízezer ember érintettsége. Intézetünk jelenleg több ezer károsult adatait őrzi, akik felhívásunkra jelentkeztek kárpótlási igényükkel. Természetesen harcolunk tovább, konkrét ügyeket viszünk a luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága elé. Ellentmondásos módon egyébként informálisan az Európai Bizottság szakemberei is erre ösztökélnek bennünket.
Alapvető probléma a magyar–szlovák viszonyban, hogy északi barátainknak nincs saját, önálló történelmük. Históriájuk egyszerűen a magyar történelem része egészen 1920-ig, utána kis megszakítással a csehekkel közösködtek egészen 1993-ig. Identitásukat a magyarokkal szemben határozzák meg, ez számukra a „hivatkozási alap”.
A történelmi fejtegetés túlfeszítené ezen interjú kereteit, elég csak annyit megállapítani, hogy a szlovákok a XIX. század végéig békés, törvénytisztelő polgárai voltak a Magyar Királyságnak, néppé, majd nemzetté formálódásuk az elmúlt évszázadok alatt ment végbe, és semmi közük a Nagymorva Birodalomhoz. De ettől szerethetjük és tisztelhetjük egymást, büszkék lehetünk közös történelmünkre, királyainkra, tudományos, művészeti és egyéb eredményeinkre.
Az előbb felsorolt problémákhoz hozzájárul még a felvidéki magyarok évek óta tartó önpusztító megosztottsága. Mindezek alapján érthető a félelem, a kiábrándultság, a politikai passzivitás, de ez nem elfogadható.
Elfogadásuk ugyanis a pusztuláshoz vezet. A kiábrándultságot és passzivitást igazolják a legutóbbi választások, és most az SZNT EPK aláírásgyűjtési akciója is. Pozsonytól Kassáig a magyaroknak csak közel 5 százaléka írta alá elektronikusan a kezdeményezést, ez az arány Erdélyben 12 százalék, a mai Magyarország területén pedig 8 százalék.
A fentiekből egyértelműen megállapíthatók a hasonlóságok és a különbségek a Kárpát-medencei elszakított magyar nemzeti közösségek között. A legkedvezőbb helyzetben Ausztria, Szlovénia és Horvátország magyarjai vannak. Szerbiában, bár nem államalkotó tényezők, de elismerik kollektív jogaikat, a Vajdaságban pedig többé-kevésbé egyenrangúak. A többi három országban kisemmizett másodrangú állampolgárok, európai szintű jogállásukért élethalálharcot kell folytatniuk. Bizonyos szempontból a felvidékiek vannak a legsúlyosabb helyzetben. De nem engedhetjük meg, hogy a herderi jóslat beteljesedjen.
Március elején, a Magyar Nemzetben megjelent cikkében azt írta, szégyen, hogy 10 év után sem jutott be magyar párt a szlovák parlamentbe. Az okokat kutatva arra a megállapításra jut, hogy a felvidéki magyarok zöme egyszerűen nem vett részt a szavazáson, mert reményvesztett és a közügyektől tudatosan távol marad. Konklúzióként pedig azt írja, hogy véget kell vetni a megosztottságnak, a kishitűségünknek és a félelemnek. Ön hogy látja? Mi az oka és kinek a felelőssége a megosztottságunk? Mitől érezzük magunkat kevesebbnek és végül, mitől és miért fél a felvidéki magyar?
A történelmi és jelenkori okokról részletesen szóltam az előbbiekben. A félelem ezekből fakad. Azt nem hiszem, hogy a felvidéki magyar kevesebbnek érezné magát, mint a többi Kárpát-medencei társa. Egyszerűen csak befelé fordul, az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján kilátástalannak látja a harcot, passzivitásba vonul.
Harminc évvel ezelőtt még sokan akarták az autonómiát, azóta statisztikailag kimutatható, a Felvidéken folyamatosan csökkent az önrendelkezés iránti igény. A felelősségről nehéz beszélni, főleg innen, Budapestről. A felelősséget a történelmi körülményekre lehetne hárítani, de ez is önmagában felelőtlenség lenne.
Sok minden közrejátszott, személyes ambíciók, vélt csoportérdekek ütközése, a többségi nemzet manipulációi. A csoportérdekeket a teljes közösség érdekei alá kell rendelni, mert a csoportérdekek is csak ezen keresztül érvényesülhetnek. Én alapvető felelőtlenségnek tartom azt, hogy a többség nem ismerte fel, egységben az erő, bátorság és áldozatvállalás kell. Áldozatok nélkül nincs győzelem.
A nyári egyetemen foglalkoznak a kisebbségvédelem nemzetközi és uniós jogi vetületeivel. Tudván azt, hogy a Beneš-dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét, mit gondol, történhet előrelépés a jogfosztó intézkedések eltörlése kapcsán 75 év után? Mi lehet a most felnövő joghallgatók feladata a kisebbségvédelem terén Európában?
A Beneš-dekrétumok megerősítése Szlovákiában a XXI. század legelképesztőbb jogsértése Európában. Alapvetően szembe megy az európai uniós alapelvekkel és jogrenddel, de ellenkezik az ENSZ, EBESZ, Európa Tanács és más nemzetközi szervezet értékrendjével is. Pontosabban arról a 13 jogszabályról van szó, melyek a németek és magyarok kollektív bűnösségét mondják ki. A föderális Európa szorgalmazói úgy gondolják, ha az idegen fennhatóság alá kényszerített őshonos nemzeti közösségeket bármilyen módon támogatják, azzal kinyitják Pandóra szelencéjét. „Kiszabadulnak” a nemzeti identitás megőrzésének vágyai. A németek hallgatnak, történelmi bűnösségük hamis tudatában. (Hamis azért, mert bűnük már régen a múlt bűne. A ma élőknek semmi közük hozzá.) És ha a németek hallgatnak, mi hiába kiabálunk.
Ezért addig nincs esély a 13 dekrétum eltörlésére, amíg az Európai Unió vezetői jobb belátásra, igazabb útra nem térnek, vagy le nem váltjuk őket.
A most felnövő joghallgatók az európai uniós kisebbségvédelem területén csak akkor tudnak változtatni, ha befolyásos politikusokká válnak. Azonban jogászként és ügyvédként is sokat tehetnek a meglévő jogszabályok és dokumentumokban lefektetett alapelvek betartatásáért. Például a Beneš-károsultak kárpótlási igényeit és az erdélyi restitúciós folyamatban diszkriminációt szenvedettek ügyeit képviselhetik – jó eséllyel! – Luxembourgban, az Európai Unió Bírósága előtt. Az alapvető emberi jogokat sértő ügyekben, mint például a koncepciós perben terrorizmussal vádolt két székely fiatalember, Beke István és Szőcs Zoltán esete, Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt harcolhatnak az igazságért.
Közeleg Trianon századik évfordulója. Milyen konkrét eseteket tud mondani, amelyek a jog eszközeivel az elcsatolt területeken élők életét kedvezően befolyásolták, amelyek fontos mérföldkőnek számítanak ezen közösségeknek? Egyáltalán, miért érdemes ezzel foglalkozni, és miért válassza a kisebbségek védelmét egy mai joghallgató?
Csak a Kisebbségi Jogvédő Intézet tevékenységével kapcsolatban tudok erre válaszolni, nyilván más civil jogvédő szervezeteknek is vannak számottevő eredményei. Erdélyben például számos pert támogattunk és nyertünk meg anyanyelvhasználati, illetve nemzeti szimbólumok használatával kapcsolatos kérdésekben. Kétnyelvűség terén a médiában is kiemelt szerepet kapó ügy volt a kolozsvári helységnévtábla magyar nyelven történő kihelyezése, vagy a marosvásárhelyi utcanévtáblák kétnyelvűsítésének ügye. Partnereink igyekeznek kikényszeríteni a magyar nyelv használatát a közigazgatási egységekben, az oktatás területén, illetve a bírósági nyelvhasználat során, mind egyéni perekben, mind stratégiai perekben. A sportrendezvényeken elhangzó, idegengyűlöletre utaló, magyarellenes megnyilvánulások miatt már sok ezer lejes büntetés került kiszabásra Romániában. Egy-egy tulajdon-visszaszolgáltatási ügyben is tudtak partnereink sikereket elérni.
Sok az egyéni ügy, így például hosszú pereskedés eredményeként sikerrel záródott a felvidéki Horváth Zoltán büntetőügye, aki embersége, segítségnyújtó szándéka ellenére lett a szlovák bíróságon „tanúból vádlott”.
A kisebbségi jogok területével a joghallgatók kötelező egyetemi tanulmányaik során nagyon keveset találkoznak, foglalkoznak. Talán a nemzetközi jog vagy egyes szabadon válaszható tárgyak keretében hallgathatnak néhány előadást a témában. Pontosan ezért szervezzük meg minden évben a nyári egyetemünket, melynek témái kifejezetten a kisebbségi jogok, azok érvényesítésének lehetőségei a Kárpát-medencében, illetve uniós és nemzetközi fórumok előtt. Bár a jogon belül látszólag egy nagyon kicsi területről van szó, de ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, nagyon összetett és bonyolult ezen jogok érvényesülése, érvényesítése egy olyan államban, ahol számottevő őshonos nemzeti kisebbség él. A kisebbségi jogok alkalmazásának az élet különböző területein történő gyakorlati megvalósulásai olykor még „felderítetlenek”, sok esetben kifogásolhatók, így rengeteg kihívást tartogathatnak egy fiatal jogász számára.
Végezetül: a Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) hagyományos nyári egyeteme mennyiben lesz más idén, a koronavírus-járvány miatt hozott intézkedések, korlátozások miatt?
A világjárvány általában akadályozza a munkánkat, de nem lehetetleníti el. A nyári egyetemet online formában bonyolítjuk le. Az előadók élő online módon tartják meg előadásaikat, a rendszerbe minden hallgatót bekapcsolunk, lehet kérdezni, válaszolni. Videokonferencia-rendszerben dolgozunk majd. Ez lehetővé teszi, hogy idén is legyenek szimulációs tréningek és csoportos műhelymunka, vagy akár vetélkedő.
Idén is olyan témákat tárgyalunk majd, melyek elősegítik a kisebbségi létbe kényszerített őshonos nemzeti közösségek jogvédelmét. Kitekintünk a nemzetközi térbe, az Európai Unión belül és kívül, keressük a pozitív nemzetközi gyakorlatokat, melyek mindig hasznos hivatkozások lehetnek, vizsgáljuk azokat a jogszabályokat és ajánlásokat, melyek felhasználhatók a trianoni utódállamokban. Bemutatjuk a magyarországi gyakorlatot, az itteni tudományos kutatások eredményeit is. Kiemelten foglalkozunk az elszakított területeken fennálló kisebbségvédelmi törvények, jogszabályok betartásával, illetve be nem tartásuk esetén a szükséges és lehetséges tennivalókkal. Bemutatjuk, hogyan lehet kikényszeríteni a meglévő jogszabályok betartását.
Az online nyári egyetemre augusztus 3. és 7. közötti öt munkanapon kerül sor. A jelentkezés feltételeit és módját a www.kji.hu honlapunkon találja a kedves Olvasó, illetve ezzel kapcsolatos cikkünkben.
