Olvasom nemrégiben e honlapon, hogy aki a fecskefészket – különösen költés idejében – leveri, az 10 000 euró körüli büntetést is kaphat. Lakótelepünkön a háztömbök egész sorát újították fel az elmúlt évben. A mi épületünk akkor került sorra, amikor a fecskék javában költöttek, fiókákat neveltek. Nagy szerencse volt, hogy bejáratunkat akkor kezdték szigetelni, amikor már a második költés fiókái is kirepültek. Ezután fészkük, illetve annak helye a szigetelés alá került.
Harmadik emeleti lakásom ablaka mellett és erkélyem alatt is volt egy, illetve két fecskefészek. A tavasszal visszatérő vándormadarak bár nem lelték régi helyüket, de nem keseredtek el. Kalákában felépítették új házukat, s az egyik család most várja az utódokat. Nagy megnyugvás és öröm ez számomra. Hisz hosszú évek óta szinte családtagoknak számítanak ezek a madarak. Kora reggel boldogan ébrednek, este megnyugodva csivitelnek; napközben pedig végzik azt, ami épp a legfontosabb: fészküket igazítják, költenek, fiókákat etetnek, aztán ki- és berepülésre biztatják őket. A szállásadókat is jól ismerik, az erkélyen való nyugodt pihenésünk sem zavarja őket; berepülnek jelenlétünkkor is.
Sokat tanulhatna ez ember ezektől a hatalmas távolságokat bejárt madaraktól, akik sugározzák az élet örömét, finomítják, pallérozzák a lelket is. Nem hiába nevezik őket az ember társainak, az Isten vagy Mária madarainak.
A parasztember évszázadokon át jól megvolt velük. Fészküket nem bántotta sem az istállóban, sem az eresz alatt. Azt leverni vétek és bűn lett volna. Legtöbbjüknek volt lelkiismerete, ezért nem kellett rájuk büntetést sem kiszabni.
És mit látok manapság a legtöbb tömbház ablakai felett, erkélyei alatt? Műanyagzacskók, színes műanyagszalagok, csörgő fehér lapok sorát tűzik oda, hogy elriasszák a szálláskereső, fészküket megépíteni akaró madarakat. Egy másik változata ez az állatkínzásnak. Az ilyen éber lakók bár nem a fészket verik le, hanem meg sem hagyják azt építeni. Ez vajon minek minősül? Már nemcsak a gyermekek megszületése ellen védekezünk, hanem a hasznos, az egészséges környezet fenntartásához szükséges állatokat sem hagyjuk szaporodni. Mondván: ne piszkoljanak nekünk lakásunk táján. Pedig az ember annyira leleményes, hogy riasztók egész sorával dolgozik; erkélyére szárítóköteleket, virágállványokat, sötétítőket szerel.
Nem lehetne hetente a fecskék utáni kis szemetet is felsöpörni, avagy a fészek alá valamiféle kis hulladékgyűjtőt szerelni? Mondom, engem elkeserít ez a magatartás és kíméletlenség.
Befejezésül hadd másoljam ide egyik kis versemet, amely a látottak alapján született, s nemrég a Börzsöny Helikon című lap hasábjain jelent meg: Fecskehessegetés/ És újra megjöttek/ a viharvertek,/ a mindenünnen eltérítettek,/ kitaszított madarai/ Máriának,/ kik ha kell,/ tenger hullámai felett cikáznak/, és tudják a távolban is,/ mikor lesz itt tavasz:/ reménye/ s éke/ a visszatérésnek.// Itt vannak hát újra ők,/ a szálláskeresők,/ de jaj,/ erkélyek alatt,/ ablakok homlokán/ fehér lapokat csörget a szél,/ s hiába közel már/ a vihar, /helyet nektek nem ád/ e hamis tisztaság,/ mert a szánalom/ minden fedél alól kiszállt, /mint mikor a Szentcsalád/ fedél után kiált. (2019.ápr.17).
