A Jézus Társaságához számos komáromi születésű rendtag csatlakozott a XVII-XVIII. században, a jezsuiták komáromi kollégiuma nemcsak a város és a messzi környék szellemi-kulturális központja volt, hanem a katolikus megújulásban is fontos szerepet játszott.
A magyar művelődés és közélet számos ismert személyisége nevelkedett falai között, itt tanított többek között Baróti Szabó Dávid költő, Bertalanfi Pál földrajztudós, az egyik első magyar nyelvű földrajzkönyv szerzője, Illey János, több iskoladráma szerzője, Katona István jezsuita történetíró. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy sok helyi fiatal a jezsuita szerzetességet választotta életcéljának. Sokan töltöttek be kimagasló szerepet, a magyar oktatásban vagy az egyházi életben, többen a missziós hivatást választották. A régi dicsőség fénye még a múlt században is világított.
A XX. században, az első Japánba érkező magyar jezsuita misszionárius Litványi György volt.
Komáromban született, 1901. február 19-én egy litván eredetű protestáns család fiaként. Zalaegerszegen végezte iskolai tanulmányait. A zalaegerszegi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban (ma Zrínyi Miklós Gimnázium) tanult, ahol Turczy János és Borbély György (1860-1930) a későbbi múzeumalapító és a Magyar Pais szerkesztőjének a tanítványa volt. A korabeli Zalaegerszegen, a 13 ezer lakosból mindössze 80-an voltak reformátusok, így a város katolikus légköre, illetve az akkori zalaegerszegi plébános karizmatikus hatása a katolikus hit felé vezérelte, 17 éves korában katolizált. A katolikus egyházba az akkori plébános, Pehm József, a későbbi Mindszenty érsek vette fel.
Természetesen hivatalosan is kilépett a református egyházból, szülővárosában ez nem keltett különösebb feltűnést, bár az akkori lelkész ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: „Menj a fényből a sötétségbe”. Sajnálatos módon a családjával is megromlott a kapcsolata a lépése miatt.
Mivel jezsuita elhivatottságot érzett, a gimnázium befejezése után, 1921. július 30-án belépett az érdi noviciátusba. Élete végéig sok szép emléket őrzött az érdi évekről. Különösen emlékezetes volt az a reggel, amikor a novíciusmester, Müller Lajos behívta a szobájába, majd kulcsra zárta az ajtót és közölte a meglepett novíciussal, hogy nincsenek okmányok a keresztségéről, ezért feltételesen újra megkereszteli.
A Jézus Társaság történetében talán először fordult elő ilyesmi. Aznap, az ebédnél kivételesen egy-egy pohár bor állt mindenki tányérja mellett. A novíciusok kíváncsian találgatták, hogy mi ennek az oka. Müller atya azonban úgy nézett maga elé, mint aki nem tud semmit, csak egyszer kacsintott oda hamiskásan Litványi novíciusra, mivel csak ők ketten tudták a nap örömének titkát.
A franciaországi Vals-ban végezte a teológiát már azzal a céllal, hogy felkészüljön a támingi misszióra Kínában. Litványinak kiváló nyelvtehetsége volt és így hamar megtanult nemcsak kínaiul, hanem japánul is.
Majd, mint kínai misszionáriust, 1927. augusztus 17-én F. Varga Kálmán laikus testvérrel együtt búcsúztatták a pesti Jézus Szíve-templomban.
Kínába való megérkezése után Tiencsinben egy évig még kínaiul tanult. 1930-ban Taminghszienben volt prefektus; nyomban megalapította a helyi énekkart, amely nagy sikerrel adta elő a karmester saját szerzeményét, a Missa brevist.
1930-tól megkezdte teológiai tanulmányait Zikavejben (Sanghaj), de a vidék levegője ártalmasnak bizonyult számára, ezért a következő évtől Hszienhszienben, a magyar misszió egyik központjában tanult.
Akkoriban folyt a háború a japán betörő sereg, Csang Kaj Sek hadai és a kommunisták csapatai között. Táming sokáig japán megszállás alatt állt.
1931. augusztus 20-án, Taming ostroma alkalmával öt kalocsai iskolanővérrel és négy magyar rendtársával fogságba esett. 1933 januárjában szentelték szerpappá, majd májusban áldozópappá; 1934 nyarán fejezte be teológiai tanulmányait. 1935-ben Tamingban volt prefektus, 1936-ban Vuhuban végezte el a terciát – a harmadik probációit, amelynek végén véglegesen a Jézus Társasága rendes, teljes jogú tagjává válhatott, 1937. február 2-án tette le a professzusi hűségesküjét.
1937 és 1944 között Tamingban lelkipásztorkodott és tanított, valamint missziózott is a környéken 1946 és 1947 folyamán. 1948-ban Pekingben élt, de 1949-ben a kommunista hatalom elől Japánba menekült. 1948-ban elkészítette az Újszövetség kínai nyelvű fordítását.
A magyar misszionáriusok szerencsére nagyon jó viszonyt tudtak kialakítani a megszálló csapatokkal, mert a vezénylő tiszt Magyarországon is járt, erről Cser László A mikádó lova című novellájában is megemlékezett:
„A japán tiszt revolverét visszasüllyesztette tarsolyába és leszállt a lováról. Hátraintett, egész ezrede megállt. Odalépett hozzám, fejet hajtott, mire én mély kínai meghajlással válaszoltam.
– Pusztet [imakönyv] – ismételte és gyors, szinte kifogástalan franciasággal beszélni kezdett. Erre én boldogan, fellélegezve, gyors franciasággal magyarázni kezdtem neki, hogy katolikus misszionárius vagyok, itt mögöttünk a missziónk, ahol körülbelül ezer ember remeg és félti az életét. A japán tiszt hozzám lépett, megérintette a breviáriumomat, a mi papi imakönyvünket, és finom, tiszteletteljes fejbólintással azt kérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok.
– Magyar vagyok – mondtam először magyarul, és akkor hirtelen eszembe jutott a japán szó és már nekibátorodva szinte túl hangosan mondtam:
– Hungariku!
– Hungariku? – kérdezte és ismételte elképedve a japán tiszt.
És most már az én megdöbbenésemre így nevetett felém.
– Budapest? Bábolna? Én voltam ott!
Ezek után az történt, hogy a japán tisztet meghívtam vacsorára. Elfogadta a meghívást, három tisztjével jött hozzánk, franciául vagy németül mindegyik beszélt. Megvendégeltük őket, kiderült, hogy mint lószakértőt évekkel ezelőtt Magyarországra küldték. Egy hetet töltött Budapesten, leírta a város fekvésének a szépségét, de őt a magyar lovak érdekelték, ez volt a küldetése. Ki is vitték Bábolnára, ahol a magyar lótenyészet virágkorát élte. Megjelölte a lovakat, a kancákat és a csődöröket, melyeket tenyésztés céljából Japán megvásárolni szándékozott. Ott látta meg és rendelte meg azt a fehér színű lipicai mént, mely később a mikádó (a japán császár) híres fehér lova lett.”
Elöljárói kívánságára Litványi vállalta el a japánokkal az összekötőkapocs szerepét, ezzel persze magára vonva a kínaiak haragját. Élete gyakran forgott kockán. Sokszor mesélte, hogy miképpen menekült egyszer bolondnak tettetve magát, hogy elkerülje lefogatását. Azt is mondta, hogy Csang Kaj Sek kormánya már kimondta rá a halálos ítéletet és csak az mentette meg, hogy azt a vonatot, amely ennek az ítéletnek az írásos változatát szállította, a partizánok felrobbantották.
Amikor a világháború véget ért és a japán katonák eltűntek Kínából, nemsokára neki is mennie kellett. A távozása előtt Litványi atya hihetetlen szorgalmának és buzgóságának köszönhetően elkészítette az Újszövetség kínai nyelvű fordítását.
1948. november 3-án érkezett Japánba. A kínai évek roppant lelki feszültsége még hosszú ideig érződött rajta, sok idő kellett ahhoz, hogy az akkor kapott lelki sebek behegedjenek. Sokszor beszélt az Isten büntetéséről. Talán borzalmas háborús élményei okozták ezt a lelkületet. Még Japánban is félt régi ellenségeitől, ezért is változtatta a nevét 1970-ben Lidoni-ra, amikor megkapta a spanyol állampolgárságot.
Japánba érkezése után, mivel a nyelvet már ismerte, nem volt szükség arra, hogy nyelviskolába menjen, hanem azonnal megkezdhette munkáját a Sophia Egyetemen, mint latintanár és a diákotthon fegyelmi elöljárója. Ettől fogva egész működése kapcsolatban maradt a Sophia Egyetemmel. A latin nyelven kívül gregorián éneket és francia zenetörténetet is tanított. Emellett 1954-től 1958-ig a tokiói papnevelde filozófia tagozatában volt miniszter, 1958-tól 1966-ig pedig a tartományfőnöki házban miniszter és ökonómus. Az egyetemen, tanári működésén kívül, az adminisztrációból is kivette részét: 1958 és 1965 között az egyetem közügyeinek volt az igazgatója, 1959 és 1968 között pedig az egyetemi diákotthon és étkezde gazdasági vezetője.
Latinóráira leginkább a papnövendékek jártak, hiszen akkor a latin nyelv két évig tartó alapos tanulása a papi kiképzés fontos elemét képezte. Litványi igen szigorú, de igazságos tanár volt. A tanítványai hidegnek és ingerlékenynek érezték és bizony inkább féltek tőle, minthogy szerették volna, bár a hivatalát, tanári munkáját lelkiismeretesen gyakorolta.
Litványinak azonban volt egy egészen más oldala is. Ez akkor mutatkozott meg, amikor az általa évtizedeken keresztül vezetett egyházzenei énekkarral foglalkozott, amely az Egyetemi Szentének Kórus nevet viselte.
A japánok nagyon szeretik a zenét, a keresztény zenét is, ezért az egyetem diákjai közül sokan jelentkeztek önként ebbe az énekkarba, bár túlnyomó többségük nem volt keresztény.
Litványi a gregorián ének nagy szakértőjének számított, maga is komponált és remekül vezényelt
Nemcsak zenei tudásával, hanem atyai, vagy jobban mondva, nagyapai szeretetével óriási benyomást tett rájuk. Szívvel-lélekkel szolgálta kórusát: szép, piros, egyházias jellegű fellépőruhát készíttetett számukra, énekeket szerzett vagy harmonizált, kottákat írt, lemezfelvételeket csináltatott.
Zarándokutakra, nyári kirándulásokra vezette énekeseit, és mindig azt tanította nekik, hogy csak akkor tudják szépen énekelni az egyházi éneket, ha megértik, és szívükben magukévá teszik az énekek szövegét.
Zenei apostolsága rendkívül eredményes volt, elvezette a fiatalokat az imádkozáshoz, az imádságból pedig sok megtérés született. Az egyházi zenén keresztül nagyon sok énekesét segítette a keresztény hithez és a keresztséghez. A megtért kórustagok többsége élete végéig hűségesen kitartott lelkiatyja mellett, az élet ügyes-bajos kérdéseiben később is megkeresték. Bizonyára ezek az évek voltak a legboldogabbak Litványi atya életében.
A két Litványin, a szigorú, hideg latintanáron és a melegszívű lelkiatyán kívül egy harmadik Litványi jelent meg, amikor 1968-ban magas korára való tekintettel az egyetem nyugdíjba helyezte.
Azonnal átadta az énekkar vezetését egy fiatal páternek, soha többé nem hallgatta értékes egyházzenei gyűjteményének hangszalagjait és visszahúzódott szobájába. Volt a jellemében valami önmagával és rendtársaival szemben tanúsított furcsa szigor, de ebben a keménységben is volt azért titkos bizakodás: mindig breviáriumában tartott egy kézzel írt imalapot, amelyet naponta imádkozott. Ez az Atyaistenhez intézett imádság így végződött: „mert te vagy a legirgalmasabb, a legjóságosabb és a legszeretőbb édesatya”.
Litványi atya nyugalomba vonulása után néhány évvel egy Parkinson-kórhoz hasonló betegségbe esett, lassan elhatalmasodott rajta a kór, nemsokára csak tolókocsin tudott közlekedni. Így vitték 1981-ben, a pápa látogatásakor a nagyterembe, ahol egy megkapó kép örökítette meg az idős misszionárius és a Szentatya találkozását. Életének utolsó évét kórházban fekve töltötte és ott halt meg csendesen 1983. január 10-én.
Fontosabb irodalom:
Rab Pál: Magyar misszionáriusok Japánban: P. Lidóni György. Formózai magyar jezsuiták 13. sz. (1967. Karácsony) 22-23
Nemeshegyi Péter: +P. Litványi-Lidóni György S. J. (1901-1983). Anima Una 88. sz. (1983. március) 8-10
Nemeshegyi Péter: P. Lidóni (Litványi) György SJ (1901-1983) Szolgálat 58. sz. (1983. Péter-Pál) 97-98
Nemeshegyi Péter: Magyar hithirdetők Japánban. Tanulmányok a magyar-japán kapcsolatok történetéből. Bp., 2009. 464-480
Bikfalvi Géza: Magyar jezsuita misszionáriusok Japánban. Jezsuita missziók Japánban. Kalocsa, 2016. 66-90
