A legnagyobb magyar által elindított hazai lósport a 19. század második felére óriási népszerűségre tett szert. Kezdetben szinte kizárólag a galoppversenyzés dominált, ami viszont pozitív hatással volt a telivértenyésztés fellendülésére. A hetvenes évek végétől az ügetőversenyzés is elindult hódító útjára. Ekkor alakult meg (1877) Esterházy Miklós elnökletével, illetve a Kincsem nevű sztárlovat indító Blaskovich Ernő támogatásával A Lótenyésztés Emelésére Alakult Részvénytársaság. Egymás után jelentek meg a Monarchia és Európa-szerte ismertté vált versenyistállók.
Az eredményességet tekintve kiemelkedett közülük báró Üchtritz Zsigmondé, akit a régiekre hivatkozva Krúdy Gyula a turf tanárának nevezett (1926): „Az istállótulajdonosok közül nem lehet kihagyni báró Üchtritz Zsigmondot, akit ugyancsak mindenki ismert Pesten szürke szakálláról és lobogó, szürke üstökéről, amelyre sohasem tett kalapot, őt mondták a turf tanárának, aki legjobban ismeri a lovakat.”
A turf kezdete Magyarországon
A sport műszó szűkebb értelmezését tekintve az a gyepes tér, ahol a lovak versenyeztek. Mivel a 19. század végére egyre többen ismerték meg, illetve használták ezt a kifejezést, ezért jelentése idővel változáson ment át. Később az egész versenypályát értették alatta, a nézőtérrel együtt. A legszorosabb értelemben viszont a versenyistálló-tulajdonosokat és a nagyobb összegekben fogadókat nevezték így.
Az 1810-es években gróf Széchenyi István a magyar lóversenyzés meghonosítását az ország modernizálásának és a nemzet felemelkedésének céljából támogatta.
A reformkor másik nagy személyisége, báró Wesselényi Miklós a lótenyésztést a nemzetgazdaság egyik legfontosabb ágának tartotta.
Úgy tekintett rá, mint az ifjúság nevelésének egyik lehetséges eszközére.„Ugyanazon számu, ügyességű s vitézségü sereg, melynek erősebb, tartósabb, győzősebb és sebesebb lovai vannak, anynyival múlja felül ellenfelét…” – vallotta az árvízi hajós 1847-ben megjelent művében.
A csatamezőkön a Nagy Háborúig valóban fontos szerep jutott a katonalovaknak. Nem csoda hát, ha az egyre szaporodó „civil” lóversenypályákon túl, egy-egy ezred állomáshelyén a hadsereg is működtetett még jó néhányat. A korszak leghíresebb úrlovasa, a pozsonyi születésű Esterházy Miklós József gróf pedig Tatán magánpályát létesített, ahol a kontinensen először használtak startgépet (1899). A tatai istállónak hoztak dicsőséget azok a lovak, amelyek a Ben Hur című némafilm (1927) kocsiversenyt bemutató jelenetében szerepeltek.
A legjelentősebb versenyek továbbra is Pesten és Bécsben kerültek megrendezésre.
Az első lófuttatás Pozsonyban
Az egyik legrégebbi pálya a koronázó városban működött. Széchenyi gróf angliai útjai során vásárolt magának néhány paripát, ám Bécs ellenállása miatt nem volt könnyű dolga a lóversenyek beindítása terén.
Mivel az országgyűlés idején sokat tartózkodott Pozsonyban, ezért itt rendezte meg az első ideiglenes futtatást (1826), mintegy a pesti versenyek főpróbájaként.
A kiegyezést követően azért maradt kedvelt helyszín, mert a városközpontból kényelmes sétával érték el. A sztárlovak közül Kincsem is futott a pozsonyi gyepen. Az akadálylovak derbyjeként vált keresetté a Nagy Pozsonyi Akadályverseny.
A Magyar Lovaregylet (Hungarian Jockey Club) elődjét, a pozsonyi székhelyen működő Pályafuttatási Társulatot szintén Széchenyi alapította, mégpedig a versenyek szervezése, a szabályok kidolgozása, valamint a lótenyésztés támogatása céljából. Az első, az ún. kísérleti versenyek sikere után az egyesület Pesten folytatta működését.
A legjelentősebb istállótulajdonosok
A 19. században a Monarchia területén több száz magánménest tartottak számon. A kedvező feltételeknek és a történelmi hagyományoknak köszönhetőn a többségüket Magyarországon létesítették. Üchtritz báró bakonypölöskei birtoka mellett Blaskovich Ernő (Tápiószentmárton), gróf Festetics Tasziló (Fenék), gróf Hunyady Imre (Ürmény), gróf Eszterházy Ferenc (Tata), Arthur Henckel gróf (Oroszvár) és Rudolf von Wiener-Welten (Nemesgomba) ménesére irányult leginkább a szakma figyelme. A gombai versenylovak méltán voltak híresek, hiszen a bécsi, a budapesti és a kölni lóversenyek díjait hozták el.
A közönség által csodált sportsmanokról az irodalom sem feledkezett meg. Krúdy Gyula A százesztendős pesti lóverseny című művében, a pestiek véleményére hivatkozva álomlovagoknak nevezte őket. A sztárolt személyek ugyanis a szegények álmaiban felragyogva adtak reményt a gazdagabb jövőre. „Az istállótulajdonos úgy szerepelt a régi pesti fantáziában, mint aki mindig kaviárt, osztrigát, pástétomot eszik… A szép, fiatal nők mind az ő fiákerét bámulják az utcán, a színházban a szép színésznők kacsingatnak, az orfeumban az ő fülébe húzza a banda… ő az úr ebben a városban, hírnév környékezi, és nyereség üti a zsebét” – idézte fel emlékeit a modern magyar prózaírás mestere.
A „sportsman” kifejezést nemcsak az aktívan versenylovagló urakra használták, hanem a versenyistálló-tulajdonosokra is. Viselője olyan társadalmi elismerésben részesült, amelyre sokan vágyakoztak a lóversenyzés kedvelői közül.
A lovakat legjobban ismerő Zsiga báró
A Monarchia egyik legsikeresebb tulajdonosának tartott báró 1878-ban két félvér lóból álló versenyistállót alapított.
Tapasztalatának és kitartásának köszönhetően 1896-ra a legelsők közé küzdötte fel magát. Sikereinek titka a versenyeken indított saját tenyésztésű lovaiban rejlett. A hivatalos kimutatások szerint 1893 és 1912 között az általa zsebre tett nyeremények összegét tekintve, a tíz legeredményesebb istállótulajdonos közül a második helyen szerepelt.
Ehhez a rangos helyezéshez lovai 4 011 390 korona bevételt produkáltak. Viszonyításként említhető Krúdy egyik novelláskötete, amelyet ekkor 4 koronáért hirdettek a lapok.
A ranglistán olyan turfmanekkel szerepelt, mint Gustav Springer báró (1. helyezéssel), Anton Dreher (3. helyezett), Festetics Tasziló herceg, Batthyány Elemér gróf. A báró eredményei mögött egy kiváló szakember, Henry Milne állt, aki angol trénercsaládban nőtt fel. Zsokéként kezdte a karrierjét, ám növekvő testsúlya miatt idomítással kezdett foglalkozni. Később Olaszországban és Poroszországban, míg végül Tatán dolgozott. A leghíresebb Üchtritz-lovat, Tokiót is ő idomította. Paripái több emlékezetes győzelmet arattak: a Szent István-díjat Ignác és Sixtus, míg az osztrák Derby kék szalagját Achilles II. szerezte meg. Utóbbit a Budapesti Hírlap a birodalom legjobb lovaként jellemezte, mely valóságos kincsesbányájává vált szerencsés gazdájának (1891).
A bukmékerek réme
Az Üchtritz-istálló színe, a kék fehér pettyes dressz népszerű volt a lóversenysport kedvelői körében. Lótenyésztőként még Angliában is jól ismerték. A pölöskei ménes egy-egy győzelme valóságos szenzációt keltett, növelve Zsiga báró népszerűségét. Pálmay Ilka, a híres magyar primadonna így nyilatkozott Üchtritz és társa, valamint Milne dicső napjairól: „Az ő lovuk volt a fantasztikus Tokio, amely minden nagy versenyt megnyert. (…) Maga Péchy – épp így Üchtritz is –, a legnagyobb fogadók voltak, a bookmakerek valósággal rettegtek tőlük. Üchtritz istállószine a kék test volt, fehér pettyel s ez a kék test, fehér petty hires szin volt akkoriban, maga Üchtritz ilyen nyakkendőt is hordott.”
A sokak által irigyelt dicsősége azonban idővel megkopott, és már az első világháborút megelőzően jelentkeztek az Üchtritz-birtok anyagi nehézségei. Miután a lovaitól és a kék-fehér pettyes dressztől megvált, a bécsi otthonában szerényen, takarékoskodva élt, mint a régi idők, régi gavallérja. A Pesti Hírlapban közölt vélemény szerint „azért vonult vissza diadalmainak szinhelyéről (…), hogy daliás alakja töretlen épségben éljen tovább a köztudatban.”
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom:
Wesselényi Miklós: Teendők a lótenyésztés körül. Kolozsvár, Barráné és Stein, 1847; Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904;Krúdy Gyula: A százesztendős pesti lóverseny, 1926; Magyar nemzetségi zsebkönyv, Bp., 1888; H. Szabó Lajos: Adalékok báró Üchtritz Emil 48-as honvéd ezredes életéből és a Rábaközhöz fűződő kapcsolatáról, In Rábaköz honismereti évkönyv 1998, Csorna-Kapuvár, 1999; Amadé László költeményei (1763-1845);Bacher-Tuli Andrea: „A zöld színpad”, doktori disszertáció, Bp. 2012; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925; Pallas Nagylexikon; Végh Ferenc: Beys-Bős. A község oklevelekkel alátámasztott kilencszáz éves küzdelmes fejlődésének története.
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
