„A falu a nemzet életében is, a nemzeti lét alapjaiban is az állandóságot és biztonságot nyújtotta a magyarságnak. Azt az őserőt képviselte, amely éppen a falu léte által oly sokáig rendíthetetlennek tűnt. Az anyanyelvben, annak táji változataiban, a kulturális hagyományokban, történelmi emlékezetében, meséiben, legendáiban, hiedelmeiben és dalaiban, táncaiban, munkájában és ünnepnapjaiban csak a falu őrizte biztonsággal a magyarságot.”
Még szívesen idéznénk tovább Bíró Zoltán A falu emléke című írásának fájdalmasan szép gondolatait, de a kötet, amelynek hátsó borítóján olvashatók sorai, nem a nosztalgia ébresztésének céljával született. Bakos István szerkesztő hét nagy fejezetre tagolja a 35 írásból álló kötetet, amely a téeszesítés brutális győzelmétől – a településfejlesztésnek nevezett faluromboláson át – napjainkig tárja fel a magyar falu sorskérdéseit különböző műfajokban.
Tanulmányok, interjúk, dokumentumok, személyes emlékek váltják egymást.
A szerzők – agrármérnök, közgazdász, orvos, tanár, lelkész, történész, geográfus, statisztikus, építészmérnök, néprajzkutató, tájökológus, író, politikus, újságíró, előadóművész – különböző nézőpontból, különböző tapasztalatok birtokában fejtik ki gondolataikat.
Céljuk azonban ugyanaz: megmenteni, vagy a mai igényekhez igazítva újrateremteni a falu régi értékeit a tanyai gazdaságoktól a Hangya szövetkezetig, a falugondnokságtól az ökogazdálkodásig, a népzenétől a természet megóvásáig.
Két, politikusi szerepe révén ismert személy írása fogja keretbe a kötetet: Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, az Antall-kormányban művelődési és közoktatási miniszter egy Heves megyei falu, Átány sorsán keresztül mutatja be a magyar falu hajdani életét és értékeit a könyv első tanulmányában. A kötetet záró riportot, beszélgetést pedig Lezsák Sándor íróval, az Országgyűlés alelnökével, a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapítójával, feleségével és Anna lányukkal készítete Mátyus Alíz szociológus a háromgenerációs család értékőrző és továbbadó szerepéről.
Akihez az irodalom és a történelem áll közelebb, azoknak ajánlom Gy. Szabó András előadóművész, író Apám faluja című hangulatos írását, Albert József veszprémi egyetemi tanár drámai naplóját: 1956 Bácsszentgyörgyön, vagy Dávid Gyula erdélyi irodalomtörténész Az én huszadik századom – száz esztendő tíz pillanatképben című esszéjét.
A tanulmányok többsége – nem véletlen, hogy a könyv a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet sorozatában jelent meg – azoknak az esztendőknek a folyamataival foglalkozik: a kisfalvak sorsával, amelyek létét már az 1970-es évek településhálózat-fejlesztésnek nevezett terv is fenyegette, a téeszek összevonásától az infrastruktúra hiányáig.
A rendszerváltás talán a falvak népében keltette a legtöbb reményt, de hamar elmúlt az eufória, amikor az önállósult falvak alól kétes privatizőrök húzták ki a talajt. A fájdalmas tényekről szóló írások mellett azonban ott sorakoznak az agrárium kiváló szakértőinek elemzései, hogy csak néhány címet említsünk: ifj. Fekete Gyula: Lakjuk be az országot! Nincs szerep nélküli település!,Tanka Endre: Hogyan állítható talpra a magyar mezőgazdaság a XXI. században?, Ángyán József: Magyar föld, magyar vidék, Dr. Lovász János: Faluépítés. Utóbbi a gazdasági kérdések mellett a népfőiskolák fontosságát hangsúlyozza, melyek a társadalom önálló érett tagjaiként való viselkedésre tanítanak.
A szerkesztő az előszóhoz mottóként egy Keresztúry Dezsőtől származó idézetet választott: „Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban.” Közvetve ezt példázzák az írások, olyan személyiségek tollából, akiknek munkásságát, nevét jobbára csak azok ismerik, akiknek valóban szívügye a magyar falu sorsa. Ezért külön dicsérendő, hogy Bakos István a szokásos 2-3 sornyi életrajznál hosszabbat, gazdagabbat közölt mindegyikükről.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
