Sokat nézünk, keveset látunk. Sokat hallunk, keveset értünk. Sokat olvasunk, keveset gondolkodunk.
Ez jut eszembe, miközben háborús filmet nézek. Egyet a sok közül. A II. világháború egy epizódjáról van szó. Semmi különös: az amerikai katona a bevetés előtt, még gondtalanul, megismerkedik egy londoni lánnyal, lángra lobbannak, összeházasodnak, ám alig néhány nap után a katonát elvezénylik. Az ifjú feleség megszüli hirtelen szerelme gyümölcsét, majd a hatóságok elküldik az óceán másik oldalára a katona családjához, egy teljesen más világba. Nehéz ott alkalmazkodni, annál inkább, mert a katonáról évekig semmi hír. Amikor pedig visszatér, valaki más jön meg. Egy veterán.
A szokásos: a háborús trauma teljesen kizökkenti egyensúlyából, a házastársak, holott szeretik egymást, alig ismernek egymásra. Egy kisfiú, aki még nem tudja, mi ez az egész, megkérdezi a veterántól, milyen volt a háború. Nem tudom, mondja a férfi.
De mit is mondjon? Azt hittem, mondja a kisfiú, hogy hős vagy. Mert az a közfelfogás. A férfi pedig azt mondja: rosszul hitted. S nem érti azt senki.
Mitévők legyünk az ilyennel? A háború képes fejre állítani bennünk mindent. Aki nem élte meg, hogyan értse meg? Az igazi gyógyszer csak a megértés, a szeretet lehet. Főleg az. A feleségnek nincs is más eszköze, idő kell, míg a trauma feloldódhat. Szomorú helyzet ez, igazi tragédia, mégis jó a vége. És még nem is giccses. Mert a szeretet, a csodatevő. Ám a valós végső feloldozást az hozza, amikor bemondják a rádióban, hogy vége. Vége van a háborúnak. Ekkor az eldugott kis amerikai tanyáról bemennek a közeli városkába: ünnepség van, hiszen vége, vége van a háborúnak! Tűzijátékos örömünnep ez, vége az öldöklésnek, a félelmeknek, vége a gyűlölködésnek, a korábbi sebek begyógyulhatnak, mert véget ért a fájdalom forrása.
Nagy az öröm. Gyász is van, de nem lesz több, mert a háborúnak végre vége van! Erre vágyott mindenki. A békére. A megértő szeretetre. Mindig erre várunk. Most is, amikor úgy véljük, béke van. Mert azt mondják sokan. Sokan el is hiszik. Hogy csönd van, szeretet, belátás, elesettek segélye ebben a szent békét és jólétet imitáló világban, ahol szabadságot, demokráciát és közös üdvösséget ragoznak vég nélkül, miközben jéghideg háborút folytatnak véres incidensekkel tarkítva. Ahol legfontosabb, legszentebb értékeinket gyalázzák és próbálják kivégezni. Van már állam, ahol a homo- és transzfóbia bűntett. Ki gondol arra, mennyire a fejére állítja ez a társadalmi rendet? Hogy milyen beláthatatlan pszichés következményekkel jár az?
Egy barátom akasztófahumorral megjegyzi, baja származott, persze a szólásszabadság nevében, amiért nem dicsérte a szivárványt. Miről szólt, kérdezem. Semmiről, mondja, csak a szivárványról. Nem arról, amely a Nap diadalát mutatja az eső után, nem a mindenséget átölelő égi jelenségről. Ő csak kiállt a legvédtelenebbekért, akiket megmérgezni igyekeznek azzal, amiről nem tudják, micsoda, ám cukorkába, csokoládéba csomagolva kínálják alattomosan, hogy elkábítsák, megtévesszék, elcsábítsák.
Hogy úgymond érzékenyítsék, s eszközül használhassák a családrombolásban, ebben az ideológiai kolonizációban. Hogy életünk legszebb csodái – gyermekeink – elfogadják, milyen jó nekik a két apa vagy két anya, sőt jobb az, mint mindegyikből csak egy, a vér szerinti. Mert hogy joguk van arra, hogy megértsék, amit még nem érthetnek. A jog ugyanis szelektív áru lett, csak a szivárványjog lett mára elfogadható. Minden más kirekesztő, elavult, szélsőjobb, homofób, elítélendő óság. Mert hiszen haladunk, s a haladás is más lett manapság. Eddig úgy tudtuk, haladás akkor van, ha valami jobb, tökéletesebb, az emberiséget pozitívan szolgáló jótétemény születik. De most már azt is megmondják, mi a jó nekünk. Kötelezően. Otromba, ugye? Pedig van otrombább is: amikor a hagyományos családmodellt, a társadalom alappillérét az emberiség ellen fordítják.
Sőt! Rejtett háborút viselnek kultúránk, hagyományaink, szokásaink, hitünk ellen. Nem puskával, mint a II. világháborúban tették. Hanem mosolyogva, álságos érveket giccses mesékbe öltöztetve, külön-külön gyerekeknek és felnőtteknek, alattomos agymosás ez.
Aki nem hajlandó elfogadni, azt reménytelen maradinak ítélik, akit bíróság elé kell állítani, mert veszélyezteti a haladást, a demokráciát, a jövőt, főleg pedig a szégyentelenek hatalmi vágyát, akik a szabadság élharcosainak képzelik magukat, s nem képesek tudomásul venni, hogy a szabadság nem szabadosság, hogy minden joggal kötelesség és felelősség is jár.
Amikor fegyveres hadak álltak egymással szemben, tiszta volt a helyzet. Tudtuk, kik a mieink, s ki az ellenség. Most? Most csupa nyálas jóakaróval állunk szemben, orgyilkosokkal, akik szabadságról, egyenlőségről, meg hasonlókról sóhajtoznak hamisan és látványosan.
Pedig milyen jó volna örömtüzeket gyújtani, tűzijátékokkal örvendezni, hogy végre béke van! Hogy vége van e rejtett, ravaszul álcázott háborúnak a tőkéért és hatalomért, feláldozva a családot, a nemzet öntudatát, feledve s felkoncolva a kultúrát s a hitet, miközben a nyelvünket is megerőszakolják, és átértelmezik szavaink értelmét. Azt kívánják a kriptonáci neokommunisták, kövessünk el tömeges öngyilkosságot. Mert ha feladjuk értékeinket, mindazt, ami jó, bevált és szent, nem egyéb lesz az, mint az önkéntes halál.
Jó úton haladunk: sokat nézünk, keveset látunk, sokat hallunk, keveset értünk, sokat olvasunk, keveset gondolkodunk.
Pedig békét kívánunk! Azt, „hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! … béke már! Legyen vége már!”
(Aich Péter/Felvidék.ma)
