Bach muzsikájából tiszta dallamok éltető folyamai áradnak.
Bach esetében is a név előjel. Ahogyan a latinok fogalmaztak: nomen est omen. Neve patakot jelent, kristálytisztát, éltető vizűt. Ez érvényes a muzsikájára. Vele összefüggésben is izgalmas, hogyan látta és értelmezte Pilinszky az ő és más kiváló protestáns alkotók munkásságát, képbe, hangjegyekbe, gondolatokba írt üzeneteit. Nem volt benne felekezeti elfogultság, még ha magas fokú izzásban is élt benne a római katolikus liturgia, s a titkok titkának, az eucharisztiának a szeretete. A zenetörténet királyának, a német muzsika Dürerjének, a lipcsei evangélikus Tamás-templom komponistájának s karnagyának, Johann Sebastian Bachnak (1685–1750) az életműve valóban a zene, a hitbeli áhítat, az istenmagasztalás művészi csúcsa. A zenetörténetnek olyan magaslatára ért életműve, hogy ebben a klasszikus formában már csak az égi komponisták mennyei kara haladhatná meg őt. De ők bizonyára mással vannak elfoglalva a színről színre látás udvartartásában. Földi halandóként ezt az istentiszteletté emelt művészetet látta meg benne néhány igencsak ritka tehetség az utána élők között.
A híres svájci református teológus, Barth Károly Mozartról írt kötetnyi esszéjében hasonlítja össze a két nagyot, Bachot és Mozartot. Humoros derűvel írta: „Amikor az angyalok Istent magasztalják, Bachot játszanak az égi karban, amikor a saját örömükre játszanak, Mozart muzsikáját veszik elő”.
Az is különös, s ma is vigasztaló, hogy a gondolkodásnak, a filozófiatörténetnek és az európai bölcseletnek van egy felső szintje, ahol már eltűnnek a földi kategóriák és ellentétek. Az egymással szembeni ingavégponton, a szinte istentagadásig jutó Friedrich W. Nietzschénél és az egész életét az afrikai leprások gyógyításának szentelő teológus orvosnál, Albert Schweitzernél Bachot illetően mégis összefutnak a szellemi értékelés szálai. Ha két egészen más alkatú ember szinte ugyanazt állítja,
akkor az biztosan igaz. F. W. Nietzsche: „Bach számára a muzsika vallás volt. A komponálás hitvallássá lett, ténylegesen muzsikálni istentisztelet volt. Minden hangjegy Isten felé fordult nála”.
Telitalálat! Schweitzer, aki kora egyik legkiemelkedőbb Bach-interpretátora volt, számos koncertet adott Európában a lambarénei leprakórház fenntartására. Őserdei estéin évtizedeken át egy kis lábbal fújtatott harmóniumon játszott az őserdőnek, a madaraknak, csillagoknak, szúnyogoknak, de a betegeknek és a munkatársaknak is esti altató muzsikát: Bachot. És a „nagy fehér doktor” írta az egyik legrészletesebb Bach-kötetet is, elemezve „az orgona bűvészének” műveit.
Szerinte – s itt a találkozik gondolata Nietzschével – „a zene Bach számára istentisztelet volt. Művészetének és személyiségének egyetlen fundamentuma, alapja hite, kegyessége volt.
Számára a hangzások nem külön-külön csendülnek fel, hanem minden hangjegyből és ezek összhatásából felcsendülő muzsika kibeszélhetetlen istendicséretet alkotva száll felfelé, Őhozzá”. Gyönyörűen írta Schweitzer!
Híres gondolkodók között Pilinszky véleménye is „a mélypont ünnepélye”
Erről a Bachról nem kevésbé mély és megragadó, mert muzsikájától megragadott ihletettségben írt Pilinszky, akinek véleménye a fenti nagyok között is megállja a helyét. Ez a magyar költő európaisága, sőt látásának, értékelésének már-már mennyei egyetemessége is.
A Máté-passió meghallgatása után, 1965. január 17-én írta az Új Ember-ben megjelent minikarcolatában: „Bach hitében nem az rendít meg, hogy hitt Jézusban, hanem hogy műve tanúsága szerint valóban Jézus volt az, akiben hitt… Képzelgés nem szül igaz művet, s képzelt Isten se gyümölcsöző hitet… Valójában nem Bach teremtő ereje rendít meg, hanem az az erő, ami Bachnak a Teremtővel való mély szövetségéből árad”.
Bár Pilinszkyvel volt módom párszor találkozni, de teológiai kérdésekről nem mindig beszélgettünk egyforma hangsúllyal. Ami itt kiérződik szavaiból, mégis arról tanúskodik, hogy ismerhette a protestáns gondolkodásban, főként a holland és az angolszász kálvinizmusban fontos szövetségteológiát, a covenant-ot, ami olyan mély volt, hogy Istennek az Ószövetségben kötött szövetségei (Édenben – 1Móz 2,16; Ádámmal – 1Móz 3,16; Nóéval – 1Móz 9,19; Ábrahámmal – 1Móz 12,2; Mózessel – 2Móz 19,5; Dáviddal – 2Sámuel 7,16;) után Jézus Krisztusban lett végleges igenné és ámenné az Új Szövetség – Zsidók 8,8. Ez jelentette Bachnak is az inspiráló csúcsot. A református, illetve a protestáns teológiában ez a covenant-eszme lett alapmotívuma a horizontális szövetségkötéseknek, amikor protestáns hatalmak, királyok, fejedelmek között alakult ki nagy európai szövetség. Pilinszky Bach termékenységét és zsenialitását a szövetségkötéssel hozza összefüggésbe, amit a Teremtő kötött az emberekkel, választottaival. „Jézus jelenléte. Ő az, aki ebben a zenében elsősorban revelálódik, ami egyúttal Bach hitének és tehetségének is legfőbb ambíciója és dicsősége”.
A véleményalkotás időfölöttisége és az egyetemesség tágasságába felröppenni képes emberi részgondolkodás önmeghaladása csodálatos találkozást eredményezett. Pilinszky véleményformálása találkozott Nietzsche és Albert Schweitzer egészen más indítékú, és eredményű gondolkodásával, Bach-véleményével, amikor 1966 tavaszán a másik miniatűrjében ezt írta:
„Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó nem közelítette meg úgy a fogalmat, mint ő… Az evangélium az immanens világ teljes realitását mozdította ki helyéből… Bach a lehető legmélyebbre ereszkedett alá mindazért, ami elveszett. A »mélypontra«. Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen kottafeje se maradt profán. Művészete a »mélypont« ünnepélye.”
Gondolom, egyáltalán nem véletlen, sőt nagyon is sokatmondó, hogy a 100 éve született és 40 éve Istenhez visszatért katolikus költő, bölcselő 1984-ben kiadott, kétkötetes prózagyűjteményének ez a címe: A mélypont ünnepélye. Pilinszky protestáns kultúratiszteletéről is szól ez a találó kötetcím…
