A Nemzetstratégiai Kutatóintézet is csatlakozott a 2021-re hirdetett Esterházy János-emlékévhez, mely fontos mérföldkőnek tekinthető a felvidéki mártírpolitikus boldoggá avatási perében. A kutatóintézet többek közt azzal vette ki részét a szakmai tevékenységből, hogy az évről évre megvalósuló esszé- és rajzpályázatának változó témaköreit idén Esterházy János tematikájával egészítette ki. A felhívásra összesen 52 pályamű érkezett be szerte a Kárpát-medencéből, 46 képzőművészeti alkotás a legalsó korkategóriától kezdve a legfelsőbbig, valamint 6 esszé.
A kutatóintézet a Felvidék.ma rendelkezésére bocsátotta ezeket a pályaműveket, ezért sorozatban valamennyit leközöljük, hogy olvasóink is láthassák, miként látja a fiatalabb generáció Felvidék mártír grófjának alakját.
Másodikként Borgátó Jázmin Szofia, a kárpátaljai Tiszabökényi Általános Iskola diákjának különdíjjal elismert esszéjét tesszük közzé.
„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”
Ezt az Esterházy János által mondott nagy igazságot a minap hallottam az iskolában, amikor a történelem kiemelkedő alakjairól beszéltünk. A tanárnő arra kért minket, hogy gondolkodjunk el ennek a mondásnak a lényegén, s az internet kínálta lehetőségeket kihasználva tudjunk meg minél többet gróf Esterházy Jánosról.
Bevallom őszintén, nem hallottam még szinte semmit erről a nagyszerű emberről. Tudtam, hogy szeretnék minél többet tudni róla. De ma nagyon rossz az idő, egész nap zuhog az eső. Ahogy kopog az ablakomon, valami fásultság vagy talán unalom uralkodik rajtam. Se tanulni, sem pedig olvasni nincsen kedvem. Bekapcsolom a gépet és szinte automatikusan írom a keresőbe a nevet, melynek viselőjét szeretném jobban megismerni. Rengeteg anyagot találok, jegyzetelek és szívom magamba a sok érdekes információt. Annyira leköt ez a feladat, hogy szinte abba sem akarom hagyni. De aludnom kell, hiszen holnap suliba kell mennem. De ez a mai éjszakám teljesen más lesz, csak még nem tudok róla magam sem. Mert ahogy lefekszem, még mindig az olvasottak körül forognak a gondolataim. S ezekkel a gondolatokkal hunyom le a szemem és csodálatos álmot látok…
1908-at írunk és a felvidéki Nyitraújlakon vagyok. A helyi iskola első osztályába járok, ahol nagyon sok barátom van. Olyan helyen töltöm a gyermekéveimet, ahol vegyes a lakosság, barátságban élnek velünk a szlovákok és más nemzetek. Így már gyermekkoromban tökéletesen elsajátítom a szlovák nyelvet. Mindenki mindenkivel jó viszonyban van. Szeretjük és védelmezzük egymást. Csodás helyen élek a szüleimmel, akik arra tanítanak, hogy mindig legyek barátságos és ne azt nézzem, hogy kinek milyen a származása, csak az igaz embert keressem benne. A hely, ahol élek, maga a földi paradicsom: takaros kis meszelt házak, csinos udvarok, egymást segítő emberek. A falut kettészeli egy kristálytiszta patak, mely sebesen fut le a dombról a völgybe. Minden délután ezen a dombon találkozom kis barátaimmal, ahol különböző népi játékokat szoktunk játszani. Ám van itt valami, ami minket, egyszerű gyerekeket nagyon kíváncsivá tesz. Van itt egy birtok, melynek kerítésein nem látunk át, de nagyon szeretnénk. Anyukám azt mondja, hogy ott laknak a grófék, akik nem hozzánk valók, s ne menjek oda soha. Szófogadó kislány vagyok és megfogadom az anyukám szavát, tehát nem megyek soha közel ehhez a nagy házhoz.
Ám egyszer játszás közben észreveszem, hogy egy gyönyörű égszínkék szempár figyeli minden mozdulatunkat. A csodás szempár gazdája egy szőke hajú, piros arcú kisfiú, aki félénken les minket egy nagy fa mögül. Elindulok felé, hogy játszani hívjam, de ő gyorsan elfut onnan. S ez aztán megismétlődik mindennap, de közénk jönni nem akar. Ez így megy hosszú napokon át, míg egyszer áll mosolyogva és nem fut el, amikor látja, hogy közeledem felé. A gyerekek őszinték, nem alakoskodnak, s mi azonnal beszélgetni kezdünk. Elmondom, ki vagyok, s beszélek neki a családomról. Arról, hogy a helyi iskolába járok, ahol az anyukám az igazgató. Az apukám olasz származású és vállalkozó, a húgom pedig nemrég született meg. A tanító nénim nagyon kedves, sok mindent tanulok tőle. Elmondja, hogy őt Jánosnak hívják, de származásáról nem akar beszélni. Nem faggatom, megelégszem annyival, amennyit közölni szeretne. Aztán hazamegyünk, de mindennap játszik velem és a barátaimmal ott a domboldalon. Családjáról továbbra sem beszél, s mi nem faggatjuk. De nem sokáig marad előttünk feltáratlan ennek a gyereknek a titka.
Vasárnap mindannyian templomba megyünk, ahol ott van a falu apraja és nagyja. Ott látom meg őt édesanyjával és testvéreivel, ahogy kissé eltávolodva az egyszerű emberektől ülnek nagy áhítatban. Akkor tudtam meg, hogy ő a grófi család tagja.
Aztán mindent elmondott magáról, amikor a másik nap délutánján találkoztunk. Elmondta, hogy 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Apja, idősebb Esterházy János, anyja a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő. Hárman vannak testvérek. Apjuk korai halálából kifolyólag hamar árvaságra jutottak és édesanyjuk egyedül neveli őket. Mindezek ellenére boldog, önfeledt gyermekkora van. Édesanyja mélyen vallásos és őket is ebben a szellemben neveli. Bevallotta nekem, hogy nem szereti, ha grófnak szólítják, s sokszor azt kívánja, bárcsak ne született volna nemesnek.
Napról napra szorosabbá válik a barátságunk. Szinte már szenvedélyes, ahogyan keressük egymás társaságát. Teljesen a bizalmába fogad és beavat engem a jövendőt illető terveibe. Elmondja, hogy egész életében az elesett, rászoruló emberek támasza óhajt lenni. De ehhez ismernie kell a szegény emberek életét, s sokat fog utazni a világban. Megígérem, hogy én is vele megyek, és ketten harcolunk majd.
Telnek az évek, a barátságunk töretlen. Lassan az az érzésem, hogy talán nem is csak barátság az, ami kettőnk között van. De hirtelen mindennek vége szakad, sötét fellegek gyűlnek a fejünk fölé. Egy délutáni sétánk alkalmával elmondja nekem, hogy elutazik, ugyanis Budapestre megy tanulni. Sajnáltam, hogy elmegy, de nem tehettem ellene semmit. Nem beszéltünk érzelmekről, nem tettünk egymásnak ígéretet. Elköszönt és csak remélni tudtam, hogy látom még őt valamikor talán.
Eleinte gyakran jöttek tőle levelek, melyekben arról irt, hogy milyen a budapesti élet, mivel foglalkozik és kik a barátai. Lázasan és lelkesen számoltunk be egymásnak minden dologról, ami velünk történt. Aztán egyre ritkábban írt, s azzal magyarázta, hogy lefoglalják a teendői. Érzelmekről, lányokról soha nem írt, de tudtam, hogy szenvedélyes a szerelemben is, mint az élet többi területén. Egy teljes évig nem hallatott magáról, majd rövid levélkében értesített arról, hogy villámcsapásként robbant be az életébe a nagy szerelem, amely végül házassággal végződött.1924-ben feleségül vette Serényi Lívia grófnőt. A következő levele, egyben az utolsó is volt, azt tudatta velem, hogy a házasságukból két gyermek született: János és Alice.
Akkor már sejtettem, hogy soha nem fogom őt viszontlátni, hiszen az útjaink ellentétes irányt vettek. Visszatért szülőhelyére, de akkor engem már másfelé vitt a sorsom. Mindig tudtam róla, hogy merre van, mit csinál. Az elveitől soha nem vált meg, ezért üldöztetésnek tette ki magát és kikiáltották őt, mint közellenséget. Viszont olyan korban élt, amikor a csehszlovákoknak ellenségképet kellett keresniük. A hatóságok ezért ellenséget találtak a német és a magyar nemzetiséghez tartozókban. Ahhoz, hogy a nemzetük, a csehszlovákok is elfogadják, hogy a magyarság bűnös, azt bizonyítaniuk kellett. Esterházy János tulajdonképpen ezért vált a hatalom áldozatává. 1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélték, s az ítéletet később – kegyelmi folyamodvány alapján, – a Csehszlovák Köztársaság elnöke életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta.
Megjárta a poklok poklát, a Gulagon töltött el borzalmas körülmények közepette hosszabb időt. Leírhatatlan, ami ott volt. Ő ott is próbálta elesett, reményvesztett sorstársaiban tartani a lelket, de őt is nagyon megtörte az az idő. Ott kapott végzetes tüdőbetegséget, egészségi állapota 1948-ra válságosra fordult. Családja közben szétszóródott. Felesége a gyermekeikkel Magyarországra költözött. Később gyermekeinek, Jánosnak és Alice-nak viszontagságos körülmények közepette sikerült Nyugatra távozniuk. A csehszlovák hatóságok kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. A szovjetek 1949-ben kiszolgáltatták a csehszlovák szerveknek.
Börtönből börtönbe került, s ő az utolsó pillanatig bízott abban, hogy az igazság győzedelmeskedni fog és akkor szabadon engedik, de nem így történt… 1955-ben az általános amnesztia jegyében büntetését 25 évre mérsékelték.
Az egészségi állapota rohamosan rosszabbodott. A mindig vidám, tettre kész harcos feladta, hiszen 12 hosszú évet töltött el a börtönökben és elfásult, megfáradt. Reménykedve várta a megváltó halált. Lelki szemeim látni vélték, ahogy szivárognak a könnyei a lezárt szemhéjak alól és biztos voltam benne, hogy eszébe jut a hely, ahol született, ahol olyan boldog és önfeledt éveket töltött el kis barátaival. Tudtam, hogy látja a domboldalt, a kis fürge patakot, s a patak partján azt a csillogó szemű, lelkes kis barátját, aki olyan nagyon szerette és soha nem fogja őt elfelejteni. Ez a hűséges barát én voltam, s nem tagadtam meg élete utolsó napjáig. Esterházy János, 1957. március 8-án, a mírovi börtönben halt meg, nem élte meg az ötvenhatodik születésnapját sem.
Hirtelen a vekker csörgése kiránt ebből az álomból. Világosodik, s engem vár az iskola. Néhány pillanatig még merengek ezen az álmon, aztán tisztán kezdem érzékelni a valóságot. Ez én vagyok, egy kislány a kárpátaljai Tiszabökényből. Pályaválasztás előtt állok, s még nincs kiforrott elképzelésem arról, hogyan tovább. Azt viszont biztosan tudom, hogy mindig kitartó leszek, harcolni fogok az álmaim megvalósulásáért és mindig példaképemnek fogom tartani a történelem kiemelkedő egyéniségeit. S mindig büszke leszek arra, hogy ismerhettem és barátja lehettem egy mártír sorsú embernek, akinek gróf Esterházy János a neve. S az sem zavar, hogy ez csak az álmaimban volt… Csodás és felemelő volt, amit átélhettem a képzelet világában. Köszönöm….
Boldog és szerencsés az a nemzet, melynek olyan fiai vannak, mint gróf Esterházy János volt.
(Borgátó Jázmin Szofia/Felvidék.ma)
