Az ipolysági zsidóságról újabban több cikket, tanulmányt, tudósítást is olvashattunk. Utoljára arról értesülhettünk, hogy a városban táblát állítanak a volt gettóból elhurcoltak emlékére. Pontosabban megjelölik a helyet, amely a szörnyű begyűjtés színtere volt. (Ugyanis a koncentrációs táborokban elpusztult zsidóknak két nagyméretű emléktáblája, emlékfala is van már Ipolyságon, ahol szinte valamennyi áldozat neve olvasható.)
Kapusta Krisztina, az emléktábla-állítás egyik kezdeményezője, a Honti Múzeum alkalmazottja nyilatkozott nemrégiben ennek kapcsán, megállapítva egyebek közt: „A fiatal nemzedék tagjai hitetlenkednek, és gyakran megkérdőjelezik az egyes információk valódiságát. Nekünk ezért is fontos feladatunk, hogy rendszeresen megemlékezzünk a tragikus eseményekről, ezzel utat mutatva a fiataloknak egy toleránsabb társadalom felé.”
Majd hozzáfűzte az elmondottakhoz, hogy Ipolyságon „az egykori gettó léte és pontos elhelyezkedése csak 2016-tól került a város lakóinak köztudatába”. Nyilatkozatát eme gondolatokkal zárta: „Azóta is sokan tudatlanságban élnek, a gyűjtőtábor pontos helyét egyetlen eddig megjelent publikáció sem említi. Ezért éreztem szükségét egy emléktábla elhelyezésének a volt gettó bejáratánál”.
A fenti megállapításokkal nem áll szándékomban konfrontálódni, sem a jó szándékot kétségbe vonni. Csupán a pontosítás, a forrásmegjelölés végett teszek itt közzé néhány adalékot.
A zsidó származású Winter Sándor. az Ipolysági Takarékbank egyik alapítója (Csáky K. repr.)
A 2016-os dátumot törésvonalként emlegeti a nyilatkozó. Ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az itteni állami magyar gimnázium volt diákja, Baki Attila már 2014-ben megírta nagy ívű doktori értekezését: A Bars és Hont Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített vármegyék zsidóinak holocaustja – 1938-1944 (1945) című PhD-értekezését, melyet az ELTE Bölcsészettudományi Karán védett meg.
A tanulmány a világhálón is olvasható, s megjelent belőle egy-egy részlet más helyeken is. Ebben közli a gettó ama kijelölését, illetve körülhatárolását, amely az alispáni határozatokban is megjelent. Lássunk ebből egy részletet: A május 4-i véghatározat elrendelte, hogy az érintett területek zsidósága „[…] május hó 8.-tól köteles lakóhelyét Ipolyság községben annak alább kijelölt lakóterületére áthelyezni” (1. §). A gettó területe az alábbi utcákat foglalta magába: „[…] Rózsa utca 25., illetve 30. házszámig, Csepreghy utca páros oldala, a Malom utca páros oldala, és a Csepreghy utca torkolatától a Malom felé eső rész páratlan oldala is, valamint a malomépületet” (2. §). Amennyiben kevésnek bizonyult volna a kijelölt utcákban található férőhely, erre az esetre felhatalmazta az alispán az „[…] ipolysági járás főszolgabíráját, hogy szükség esetén a Szondy utca páratlan oldalát és a Kinszky-major épületeit is zsidók lakóhelyéül kijelölje” (3. §). Minden nem zsidó személynek a kijelölt negyedből ki kellett költöznie, de e rendelkezés alól „[…] felmentést az ipolysági járás főszolgabírája” adhatott (4. §.). A zsidók – akárcsak a lévai gettó területére vonatkozó előírás szerint – itt is az előírásokhoz igazodva tartoztak kórházat, járványkórházat, aggok menhelyét és szülőotthont kialakítani (5. §).
Az egyik holokauszt-emlék Ipolyságon. Csáky K. felvétele.
A véghatározat további paragrafusai rendelkeztek a magukkal vihető, illetve hátramaradó bútorokról és leltározásukról (6. §); a helyben munkaszolgálatra rendelt zsidók helyben maradásáról és családtagjaikról, illetve a zsidóknak és zsidókkal lebonyolítandó ügyletek, adásvételek tilalmáról (8. §); valamint a rendelkezést semmibe vevő személyek elleni megtorlásról (9. §).
Részletesen foglalkozott az itteni gettóval, annak körülhatárolásával az említett gimnázium másik növendéke, Kapusník Csaba, a Reflex c. internetes honlap főszerkesztője is, aki több régi felvételt is közzétett tanulmányában. (Kapusnik, 2019). De olvashatunk a gettóról, annak helyéről Márton István várostörténeti könyvében is (Márton, 2017:100.p.).
Az, hogy a fiatalság teljesen tudatlan és visszautasító e témakört illetően, nem állja meg helyét, nem általánosítható. Az igaz, hogy vannak hiányosságok, de nemcsak a gettót és a holokausztot, hanem egyebeket illetően is.
Említhetnénk az 1. és a 2 világháború helyi vonatkozásait, elesett hőseinket, vagy akár a magyarok deportálását, kitelepítését, a málenkij robotot stb. Ezek áldozatait tényleg nem ismerjük, s nincs is nekik olyan emléktáblájuk Ipolyságon, ahol neveik is fel lennének tüntetve (kivételt képeznek az 1919-es harcokban elesettek).
A Káptalan utcai volt izraelita iskola épülete ma (Fotó: Csáky Károly)
Végül hadd másoljak ide megjelenés előtt álló kéziratomból (melyben több fejezetben is foglalkozom a zsidókkal) egy kis részletet: „Köztudott, hogy a zsidóság Ipolyságon a XIX. század második felétől létszámában egyre inkább gyarapodott, s gazdaságilag is erősödött. A zsidó polgárok fontos szerepet töltöttek be a kisváros életében, annak kereskedői-ipari rétegében, pénzügyi világában. Hozzájárultak az egészségügy, a bankszféra, az üzlethálózat, a közügyek intézésének fellendítéséhez stb. Történetükkel újabban többen is foglalkoztak (Danis Ferenc, Baki Attila, Kapusník Csaba); megpróbáltak egy valósabb képet felvázolni e téren.
Sajnos, a zsidóságra nézve az európai, azon belül pedig a magyar és a szlovák történelemnek is sötét fejezete volt a második világháború alatti néhány esztendő. S ekkor még enyhe kifejezést használtunk. A zsidókkal szembeni kegyetlenkedéseknek, melyek a magyarországi német megszállás után felerősödtek, voltak ipolysági lecsapódásai is. Az itteni zsidó polgárokat is kötelezték a sárga csillag megalázó viselésére; s a tilalmak egész sorozatát kellett eltűrniük.
Felsőbb rendeletre a gettósítást itt is végre kellett hajtani: először a zsidó névjegyzékeket készítették el, majd sor került a zsidó polgárok begyűjtésére is. S meg kell említenünk, hogy e téren nem volt ritka a helyi hatóságok visszaélése, túlbuzgósága sem. E tekintetben az Ipolysági járás akkori főszolgabírája, Pályi Pál is „jeleskedett”, aki egyébként sok jót is tett e régióért a kényszerű helyzetet megelőzően.
Az ortodox zsinagóga 2008-ban. Csáky Károly felvétele.
A gettósítás előtt a városban 836 zsidó lakos élt: az ortodox felekezet tagjai 450-en, a neológé pedig 386-an voltak. Az ortodoxok elnöke akkor Schmidl Zsigmond fakereskedő, a status quo ante közösségé dr. Hámos Aladár volt. Az internálásokat megelőzően, Ipolyságon és a járás területén egyébként már 1941 őszén indult az az új fejezet, amely az ott élő zsidók további életére komoly hatással volt. Ennek beteljesüléseként aztán 1944. április 5-től a zsidó személyeket sárga csillag viselésére kötelezték, 1944 áprilisának első felében pedig elkészült az az összeírás, amely nemcsak az egyes hitközségek tagjait vette számba, hanem az általuk birtokolt vagyon értékét is.
A május 4-én kiadott alispáni rendelet értelmében aztán (mely a vármegye gettóinak kijelöléséről szólt) megkezdődött a városi gettó kialakítása, ahová május 8-áig a helybeli, az ipolysági és a szobi járásbeli zsidókat is internálták.
Egyik helybeli nyilatkozatban olvassuk később, hogy „az ipolysági Malom és Rózsa utca közötti térségben létesített gettóba 750 embert zsúfoltak össze, ahonnan 1944. június 13-án vagonírozták be és szállították a haláltáborokba”. (https://ma7.sk/kozelet/a-holokauszt-magyar-aldozataira-emlekeznek-ipolysagon)
Sajnos, a helyzet ennél súlyosabb volt, a város egyik legszegényebb negyedében, a Malom, a Csepreghy és a Rózsa utcák területén kialakított gettóban, melybe beletartozott a malom és az ortodox zsinagóga épülete is, összesen 1205 ember élt összezsúfolva, ebből 641 volt ipolysági zsidó, 393 az Ipolysági, 171 pedig a Szobi járás területéről. A gettó bejáratánál volt a kínzások és vallatások helyszínéül is szolgáló Vikulenszki-ház, ahol a csendőrég helyezkedett el, s ahol több embert is halálra vertek, köztük például Polgár Ignácot és Neumann Jakabot.
Az Ipolyságon gettóba zárt zsidókat innen nem vitték közvetlenül a haláltáborokba, hanem először Balassagyarmatra kellett őket szállítani. Az időseket kocsikon vitték, a fiatalokat gyalog meneteltették a bevagonírozás helyszíne felé. Előtte azonban még négy napig a Balassagyarmathoz közeli Illés-pusztán, a gazdasági épületekbe zsúfolva kellett várakozniuk a halálba induló szerelvényre.
Végül a június 12-én induló második transzporttal utaztak, amely összesen 3810 zsidót vitt Auschwitz felé. A kapuk itt legtöbbjük számára végleg bezárultak, s a városba a világháború után alig-alig tért vissza valaki a zsidó polgárok közül. Ma a már említett két holokauszt-emlékmű idézi szellemüket. S tegyük még hozzá: a magyar gimnáziumban Tóth Tibor tanár úr ápolja diákjaival emléküket, elzarándokolva időnként a haláltáborokba is”.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
