Csalogány-völgyi temető (Fotó: Zilizi Kristóf/Felvidék.ma)

Február 12-e Pozsony gyásznapja. 103 évvel ezelőtt ugyanis napra pontosan, 1919. február 12-én az ősi magyar koronázó fővárost, Pozsonyt 1919. január elsején megszálló cseh legionárius csapatok a megszállás ellen fellépő tömegbe lőttek a Vásárcsarnok előtt.

A vérfürdő áldozatainak emlékműve a Csalogány-völgyi temetőben található, ahova évről évre kijárunk emlékezni, emlékeztetni, az áldozatok sírja előtt imát elmondva értük.

A kis számú, sajnos évről évre fogyó pozsonyi emlékezők idén vasárnap, 13-án helyezték el az emlékezés virágait délután háromkor; közreműködött Brogyányi Mihály idegenvezető.

E sorok írója tegnap délután zarándokolt ki a Csalogány-völgybe. A sortűz halálos áldozatainak száma kilenc:

  • Luntzer Gusztáv, 19 éves munkás;
  • Albrecht Károly, 21 éves leszerelt tengerész;
  • Kubesch Vilmos, 17 éves fémipari szakmunkás tanuló;
  • Kováts György, 28 éves rokkant katona;
  • Heringes Ferenc, 37 éves szabómester;
  • Soós Ferencné, 37 éves városi alkalmazott neje;
  • Záborszky Gyula, 37 éves hivatalnok;
  • Skoda János pár nappal később halt bele a sérüléseibe;
  • Hubert Károly 14 éves tanulót, az áldozatok temetése napján egy cseh katona a srác cipőfűzője kötése közben lőtte le őt úgy vélve, hogy a hátsóját mutatja neki.

Itt mondandó el, hogy a 9 halálos áldozaton kívül 23 súlyos sebesült volt, továbbá több mint 100 könnyebb sérült.

Végezetül álljon itt egy hiteles beszámoló, az 1997.X.21-én, tehát idestova negyed százada  – a családi örökség kincsei között megőrzött – akkor 100. életévét már betöltött Payer doktor leveléből idézés, aki 1919-ben Pozsonyban volt egyetemi hallgató medikus szakon, s csaknem saját bőrén megtapasztalta a véres sortüzet:

„Kedves ismeretlen barátom!

Kedves soraidhoz nem igen van hozzászólásom, mert én már ama febr. 12-én síelni voltam és csak később mint II. éves medikus lettem megbízva az anatómia által a tüntető tömegben meghaltak boncolásával. Ott láttam viszont a tüzérlaktanya kontingensének ismerősét.

Mint bennszülött pozsonyinak örökre vérző sebként maradt meg ez az emlék, és az olasz ruhába öltöztetett csehek. Az elmaradt népszámlálás helyett a mai napig mi maradt az a bitorlók kezén… Sőt, Trianon tovább folyt a Masaryk-francia barátságnak köszönhetően, hiszen utólag még a Duna déli partján túl fekvő részek is át lettek engedve.

E sorok írójának lakótelepe, a mára már szinte teljesen falusi jellegét elveszítő Pozsonyligetfalu, megszállása 1919.VIII.14-éről 15-ére virradóra datálható, majd 1947-ben Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsúny is elcsatoltatik – Zilizi Kristóf megjegyzése.

Ma már csak csodákban hihetünk. Több hozzászólásom nem lévén, a hibákat, stb.-t tudd be száz éves koromnak s öreg írógépemnek. Szíves elnézésedet kérve, üdvözöl, dr. Payer.“

Az emlékezés virágai feliratain olvasható volt: „emlékezünk 1919-2022“; valamint piros-fehér-zöld trikolórra írva „Magyarok Világszövetsége & Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület.“

Javaslatként felmerült, hogy ahogy az 1956.X.26-ai mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak a város Határőr laktanyájánál található Gyász téri emlékműnél gyászzene háttérbeli felcsendülése mellett hangoznak el az áldozatok nevei (100-on felüli a számuk), ezt lehetne bevezetni a sortűz áldozatai Csalogány-völgyi sírjánál is évről évre.

(Zilizi Kristóf/Felvidék.ma)