Nagyapám még a rendszerváltozás után sem merte lemondani a Népszabadságot. Félt, hogy baj lesz belőle” – kezdte ezzel a személyes emlékkel köszöntőjét L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, azon az egész napos konferencián, amelyet A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány rendezett a kommunizmus áldozatainak emléknapján a múzeum dísztermében. Nagyapám, bár nem járt a Gulagon, mégsem adatott meg számára a változás eufóriája, és ezzel így van egész nemzedéke. A Magyar Nemzeti Múzeum feladatai közé tartozik az emlékezés és emlékeztetés szüleink és nagyszüleink sorsára, megismertetni 20. századi sorsfordítóinkat – mondta a főigazgató.
Az alapítvány elnöke, Pintér Jolán szülei emlékét idézte, akik egész fiatalon tíz évet töltöttek a hírhedt táborokban, együtt szabadultak, s hazaérkezésük után született meg lányuk. Az apát megtörte, az anyát megerősítette a szenvedés, ezért hozta létre az alapítványt, amely kis szervezetként is igazi közösséget alkot. Folyamatos kutatásaik eredményeit konferenciákon tárják a nagyközönség elé. Elsőként az elhurcolt magyar nők sorsával foglalkoztak, majd a kettétört életekkel. A karantén idején online tartották az egyházakról szóló konferenciát, most pedig a családon belüli emlékezet és a transzgenerációs trauma a téma. Pintér Jolán transzgenerációs öröksége a túlélés és a szeresd felebarátodat parancsa.
„Aki nem volt ott, majd odakerül, aki ott volt, sosem felejti” – a Gulagról az egykori Szovjetunióból származó mondást idézte Szalay-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára megnyitó beszédében. Több millió ember vesztette ott életét, és Magyarország döntött először arról, hogy legyen a kommunizmus áldozatainak emléknapja. 809 ezer magyar került a halált és szenvedést jelentő táborokba, és csak 400 ezer tért haza, többségük megtörten, betegen és hallgatásra ítélve. 32 évvel a rendszerváltás után is vannak, akik minderről nem tudnak, ezért értékeljük a személyes emlékek elbeszélését, és köszönet Pintér Jolánnak a munkájáért.
A Politika és történelem szekcióban első előadó Horváth Attila alkotmánybíró, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető tanára volt. A kollektív felelősség elve a szovjet típusú diktatúrában címmel az elítéltek, deportáltak családtagjaival szembeni diszkriminatív intézkedésekről szóló előadásában emlékeztetett arra, hogy Lenintől származik a kollektív büntetés elve. Lenintől, akinek bátyját letartóztatta ugyan a cári rendszer, de őt továbbra is engedték egyetemre járni. Ezen az elven alapult Magyarországon az 1946-ban a kommunisták által áterőltetett „hóhértörvény” (Sulyok Dezső kisgazda politikus elnevezése), s indultak meg a koncepciós perek, amelyek során a „fő bűnösök” feleségét és nagykorú gyerekeit is letartóztatták, a kiskorú gyerekeket a Rákósi Mátyásról elnevezett árvaházba vitték, s még a nevüket is megváltoztatták. A külföldre menekült katonatisztek 496 családtagját ítélték 5–10 év börtönre.
A kisembereket tízezrével tartóztatták le. Képzeljék el – fordult a közönség soraiban ülő diákok felé Horváth Attila – hogy éjjel 2 óra után becsöngetnek és berontanak az ávósok, kirángatják ágyából és ütni kezdik felesége és gyerekei szeme láttára az apát, végig kell nézniük az általuk tisztelt ember megaláztatásait, majd házkutatás címén a lakás feldúlását, amelynek során értéktárgyaik eltűnnek. Ez a család első sokkja, következik a kétségbeesett rohangálás, megtudni, hová vitték a családfőt, ügyvédet keresni, aki nem meri vállalni, mert elveszti az állását.
Egy fiatal ügyvéd rámutatott, hogy az a pisztoly, amit fegyverrejtegetés címén az egyik családnál „megtaláltak”, száma alapján azonos egy másik perben szereplő „talált” fegyverrel. A fiatal ügyvéd másnap már Recsken volt a hírhedt táborban. Az 50-es években nincs látogatás a börtönökben. A kivégzésről úgy értesülnek, hogy csomagban megkapják a ruháját, többnyire azt, amiben letartóztatták. Márianosztrára, a politikai elítéltek börtönébe félévenként engedélyeztek látogatást. Mindig vasárnap indították „az özvegyek vonatát”, ahogy a vasutasok maguk között nevezték, az állomásról pedig egy buszt a börtönig.
Aki nem fért fel, annak várnia kellett újabb félévig. Aki feljutott a buszra, az sem lehetett biztos abban, hogy beengedik az alapos, és a nőket megalázó vizsgálat után. Ha végül találkozhattak a férjükkel, az egy zsúfolt teremben történt, egymástól két méter távolságban, az őrök üvöltözése, és a látogatók zaja közepette alig értve egymást. A kiszabadulás után hazatérő, verésektől és skorbuttól fogatlan, lefogyott, megromlott egészségű férjnek már csak ápolónője lehetett a feleség. Sokan nem bírták ki az időt férjük szabadulásáig, és elváltak, de voltak, nem kevesen, akik csak színleg váltak el, hogy ne veszítsék el munkahelyüket. A gyerekek káderlapjára természetesen rávezették a családi körülményeket, ők a kötelező általános iskola elvégzése után nem tanulhattak tovább. És hogy mindenre kiterjedjen a büntetés: sem a börtön előtti, sem a börtönben töltött időt nem számították be a nyugdíjba.
Kiss Dávid, a VERITAS tudományos munkatársa „S csak terólad álmodom az álmom” címmel tartott előadást. Karády Katalin híres dalából, a „Valahol Oroszországban” címűből vett sor egy korszak, és több nemzedék életérzését, a magyar foglyok hozzátartozóinak sorsát fejezte ki a második világháború után a ’40-es, ’50-es években.
A Gulagról általában a hadifogságban lévők hozzátartozói, minden követ megmozgatva próbáltak hírt kapni szeretteiktől: működött egy Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetsége illegálisan, és a kommunista párt intézte hivatalosan a levelezést, amelyet természetesen cenzúráztak, egyúttal fontos információs bázisként is szolgált a családokról. A hadifoglyok hazahozatali kérvényét is a párt intézte, miután a feleség vagy az anya végigkilincselte a formanyomtatványokkal az illetékes hivatalokat, munkahelyeket, rendőrséget igazolásért. És ez a családok sorsa, de volt 45 ezer magyar gyermek, akinek mindkét szülője fogolytáborban volt, hiszen több esetben nőket is elvittek a fogságba.
Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese Az egész család bűnös – az ALZSIR láger címet adta előadásának. A marxista-leninista koncepció a családot is az osztályharc egyik terepének tekintette. Ennek egy duplán kifordított, abszurd változata volt, amikor kommunista terror az államellenes bűncselekményekkel vádoltak családjaira is lecsapott. A Szovjetunióban a harmincas évek második felétől kibontakozó sztálini terror új hulláma az új elit tagjait is elérte. De nemcsak őket, hanem a feleségeiket és gyerekeiket is. A koholt, koncepciós perekben vádolt párttagok, állami és gazdasági tisztviselők legközelebbi hozzátartozói a Kazahsztánban hivatalos megnevezéssel: a „hazaárulók feleségeinek akmolinszki lágeré”-be kerültek, amely az orosz kezdőbetűkből az ALZSIR rövidítésű név lett. Egyszerre volt úgymond „javító-nevelő”, büntető, internáló és kényszermunkatábor. 1937 augusztusától közel 18 ezer nő fordult meg a lágerben, és közülük másfél ezren az őrök általi megerőszakolások következtében gyermekeknek adtak életet. A félévesnél idősebb gyermekeket elvették az édesanyjuktól, s őket speciális nevelőintézetekbe küldték, ahol sokszor a nevüktől is megfosztották őket, és szörnyű körülmények között tartva gyakran váltak abuzus áldozataivá. Az első elhurcoltak csak 1939-ben tudhattak meg bármit is gyermekeik vagy férjük sorsáról. Az ALZSIR-komplexumot 1953-ban zárták be. 2007-ben Nazarbajev kazah elnök nyitotta meg a borzalmak helyén létesített emlékhelyet és múzeumot.
Kovács Emőke történész, a Gulag Alapítvány szakmai tanácsadója Elhurcolva, kitelepítve, megbélyegezve – a Regős család 20. századi szenvedéstörténete című előadásában egy olyan magyar családtörténetet mutatott be, amelyben a szovjet kényszermunkára kitelepítés, a lakóhely kisajátítása, a kitelepítés, a rendőri felügyelet, majd az állambiztonsági megfigyelés, tehát a kommunizmus minden módszere végigkísérte a család nehéz évtizedeit.
Az anya naplóját, visszaemlékezését egészítette ki levéltári kutatásokkal. Az asszony, Regős Ferenc miniszteri tanácsos felesége első gyermeküket 1944 januárjában a Nemzeti Bank Úri utcai óvóhelyén, egy szűk fülkében hozta világra. 1947-ig még egy kisfiúk és egy kislányuk születik, majd egy éjszaka házkutatást tartanak náluk és az apát letartóztatják. Hosszú keresés, kutatás után tudja meg az asszony, hogy férjét 7 év Gulagra ítélték. Nem egyedül, mert egy újságcikk „elbocsátások és nyugdíjazások az építésügyi minisztériumban” címmel adott hírt az érintettekről, mintha szokványos esemény lett volna. Az apa a lágerben fogorvossá képezi át magát, s kárpátaljai református lelkészek közvetítésével tud olykor értesítést küldeni magáról. Az anyát és a három kisgyereket 1951-ben kitelepítik lakásukból egy szabolcsi tanyára. „A társadalomból kiválasztódik mindig az alja, aki alkalmas a hóhérmunkára” – jegyzi fel naplójába.
1953-ban látja viszont a férjét, aki egy nagyobb fogolytranszporttal hazatérhet. Másik faluban kezdenek új életet, s 1955-ben megszületik a negyedik gyerekük is. Bátaszékre költözhetnek, de mindig megfigyelés alatt állnak. Erről a listáról csak 1970-ben törlik nevüket, de az igazi rehabilitációt, a rendszerváltozást Regős Ferenc nem érte meg, 1989-ben hunyt el. Családjának minden tagja eljött a konferenciára. A történetet Kovács Emőke egy Hamvas Bélától származó idézettel zárta: „A lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad a földön valaki, aki az igazságot kimondja.”
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
