Évről évre megemlékezünk 1848 március idusáról, és tisztelettel adózunk a semmiből megteremtett honvédsereg teljesítménye előtt. Beszélünk a honvédek hősiességéről, ám közülük leginkább Görgei Artúr tábornok és a tizenhárom aradi vértanú nevét őrizte meg a nemzeti emlékezet. Rajtuk kívül azonban még legalább 141–170 ezer fő harcolt a magyar zászló alatt, közülük most ismerkedjünk meg két felső-magyarországi magyar életével.
Hont vármegye nemesi családjai közé tartozott az 1836. december 9-én bárói rangra emelkedett – református vallású – nyáregyházi Nyáry família, amelynek köznemesi ága Pest vármegye egyik legrégebbi nemesi családja volt. A Nyáryak nemcsak Hont és Pest, hanem Bars és Nógrád vármegyékben is rendelkeztek földbirtokokkal.
A báró Nyáry család két tagja, Albert (Béla) és Adolf is szolgált a ’48-as honvédseregben, de kettejük életútja homlokegyenest különbözött egymástól. Mindketten a Hont vármegyei Bagonyán születtek, Albert (Béla) Ede 1828. június 30-án – a bagonyai evangélikus egyházközség keresztelési anyakönyve szerint, ám több helyen tévesen január 3. vagy június 3. szerepel születési dátumaként –, míg Adolf Ervin 1832. október 25-én. Édesapjuk Nyáry Antal valóságos titkos tanácsos, koronaőr, hétszemélynök, földbirtokos, édesanyjuk felsőkubinyi és nagyolaszi Kubinyi Jozefa Honorata volt. Házasságukból még négy gyermek született: Gyula András (1827–1907), a Főrendiház jegyzője; Matild Erzsébet (1830–1903); Sándor Jenő (1833–1905), császári és királyi huszár százados, Gömör vármegyei egyházmegyei tanácsbíró, János és Pálfalva evangélikus egyházközségének főgondnoka; és Béla (1845–1900), császári és királyi huszár főhadnagy, országgyűlési képviselő.
Albert 1845–1848 között a pesti egyetemen folytatott jogi tanulmányokat – és már ekkor nagy érdeklődést mutatott a történelem iránt –, s maga is azon „nyelvmívelő” körhöz tartozott, amelynek tagjai „a márcziusi napokban emlékezetes szerepet játszottak”. Ekkor jelent meg A magyar forradalom című munkája Pesten két füzetben.
Otthagyva az iskolapadot, 1848. szeptember 7-én „állt zászló alá” hadfiként, így került a magyar oldalon álló pozsonyi 2. Sándor-sorgyalogezred állományába. 1848. november 1-jén lépett elő hadnaggyá a 2/I. sorgyalog zászlóaljnál. Pest kiürítésekor beteget jelentett és 1849. január 11-én a császáriak fogságába került. Pár hónappal később, 1849. május 2-án Debrecenben jelentkezett szolgálattételre, ekkor beosztották a losonci újonc-telephez. A szabadságharc végnapjaiban főhadnagyként tevékenykedett Kossuth környezetében parancsőrtisztként.
Az elnyomatás időszakában az állandósuló vegzálások miatt emigrált. „Olaszországba menekült tehát és 1859-ben Garibaldi hadi vállalatában a Taschini parancsnoksága alatt 32 tisztből állott diktátori testőrségben, később a magyar legióban a hadjárat befejezéséig mint százados vett részt. Ez alatt olasz levéltárakban hazai történelmünket illető emlékek kutatására irányozta figyelmét [a történelem segédtudományai, különösen a címertan foglalkoztatta leginkább], egyszersmind a Crouy[-Chanel] herczegeknek az Árpádoktól származása ügyében több munkát tett közzé.” Tagja volt a milánói tudományos akadémiának (1865) és az olasz heraldikai társaságnak (1865), a modenai régészeti társulatnak (1868). A francia heraldikai társulat tiszteletbeli tagjainak sorába vette fel (1866), megkapta az Olasz Szent Móric és Lázár Rend lovagkeresztjét.
A kiegyezéskor tért haza. A Magyar Történelmi Társulat választmányában tevékenykedett, 1872. május 24-én pedig a Magyar Tudományos Akadémia is felvette levelező tagjai közé, így munkálkodott az archeológiai és a történettudományi bizottságokban. A heraldikai kutatásoknak és a középkori magyar forráskiadásoknak szentelte életét, tanulmányai és cikkei a Századok és a Turul hasábjain jelentek meg. 1876 és 1879 között az Archaeologiai Értesítő, 1884-től a Turul szerkesztési munkálataiban vett részt. 1878-ban a „Békésmegyei mívelődés-történelmi egylet” tiszteletbeli tagjává, az „Országos régészeti és embertani társulat” tagjává és „osztály-elnökévé” választotta meg, egy év múlva a „Tisza-Füred-vidéki régészeti egylet” is tagjai közé választotta. 1883-ban választmányi tagként részt vett a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság megalapításában.
Műgyűjtőként igen értékes porcelángyűjteménnyel rendelkezett. Nős volt, felesége Bretschneider Emília, a házasságukból gyermek nem született.
Még Itáliában került kapcsolatba a szabadkőművességgel, 1862-ben a torinói Dante Alighieri páholy vette fel tagjai közé, és 1867-ig jelentős szerepet játszott az olasz szabadkőművességben, jelen volt több páholy megalakításánál. Idehaza szintúgy alapítóként működött (pesti Corvin Mátyás anyapáholy, Corvin káptalan, 30-as tanács, Magyarországi Nagytanács, Összetartás páholy) főmesterként, közgyűlési képviselőként és szövetségtanácsi tagként.
1886. január 1-jén hunyt el szív- és vesebajban a fővárosban (nyughelye a Nyáryak pilisi családi kriptájában található). Halálát követően jelent meg fő műve, a Heraldika vezérfonala, amely az első magyar nyelvű címertani kézikönyv. E kötetről írta 1886. január 10-én a Vasárnapi Újság: „Irodalmi sikeres működésének méltó befejezése az akadémia megbizásából készített A heraldika vezérfonala czimű műve, mely a legkimerítőbb magyar nyelven irt czímertani kézikönyv. Kimerítő tudományos apparátussal szerkesztett, nagy történeti becsü, a tárgynak megfelelő modorban irott, számos fametszetű ábrával diszített terjedelmes könyve egyike a m. t. akadémia becsesebb kiadványainak.”
Öccse, Adolf jogakadémiát végzett, ezt követően 1848. június 17-én öltötte fel magára a „császár kabátját”, vagyis belépett a császári-királyi hadseregbe. A német, francia és tót nyelvet is bíró ifjú a Frigyes Ágost szász király nevét viselő 3. vértesezredben kezdte meg szolgálatát hadapródként.
1848. október 16-án kapta meg hadnagyi sarzsiját a honvédsereghez került 9. Miklós-huszárezred állományában. Egy hónappal később lépett elő főhadnaggyá, ám szolgálati helyét nem foglalta el, hanem visszatért ezredéhez. Részt vett részt gróf Joseph Radetzky tábornagy észak-itáliai hadjáratban, ahol segédtisztként tevékenykedett.
Ezután áthelyezték a szász királyi udvarba, ahol parancsőrtiszti minőségben szolgált. 1850-ben főhadnagyként osztották be a Ferdinánd szász-coburg-gothai herceg nevét viselő császári-királyi 8. huszárezredhez. 1853. szeptember 16-án II. osztályú századosként került át a II. Miksa József bajor király nevét viselő császári-királyi 2. vértesezredhez. Itt lépett elő I. osztályú századossá 1856. február 1-jén, s még ezen esztendőben nyerte el a kamarási méltóságot is.
1858. szeptember 14-én címzetes őrnaggyá léptették el, és rangja megtartásával kilépett a hadsereg kötelékéből. Hazatérve atyja bagonyai birtokára, a vármegyei közélet aktív szereplőjévé lépett elő. Előbb 1861-ben, majd 1865-ben Hont vármegye másod alispánjának választották meg. 1869-ben vette feleségül gyöngyösi Somogyi Gizella Vilmát (aki 1945-ben, 94 évesen halt meg Léván), házasságukból egy fiú és három leány született.
A kiegyezéskor felállított Magyar Királyi Honvédségben vállalt aktív szerepet. 1869. július 26-án őrnagyként vette át a pest–honti 62. honvédzászlóalj parancsnokságát. Katonai karrierje innentől ívelt felfelé, 1871. május 1-jén alezredesi, 1875. május 1-jén ezredesi, 1880. május 1-jén vezérőrnagyi, majd 1884. november 1-jén altábornagyi rendfokozatot kapott.
1872-től József főherceg, a honvédség főparancsnokának kamarásaként, majd 1880. április 14-től főudvarmestereként működött és „egyik érdeme, hogy József főherczeg kiterjedt gazdaságait, a melyek abban az időben el voltak hanyagolva, kitünő rendbe hozta.”
Számos kitüntetés tulajdonosa volt, az Osztrák Császári Vaskorona Rend III. osztálya, a Hadiérem és a Tiszti Szolgálati Jel I. osztálya mellett külföldi kitüntetések birtokosa is volt (Szász Szent Henrik Rend lovagkeresztje, Pápai Emlékérem a pápai állam visszavétele alkalmából, Württembergi Frigyes Rend lovagkeresztje, Belga Lipót Rend középkeresztje, Perzsa Nap és Oroszlán Rend I. osztálya).
Bakabánya 1868-ban választotta díszpolgárává, 1880-ban valóságos belső titkos tanácsosi címet kapott, 1885-ben a Főrendiház örökös tagjai közé került.
1891. február 25-én halt meg agyvérzés következtében Budapesten.
E két életrajz is jól példázza, hogy az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc résztvevői nem félistenek, hanem emberek voltak, erényekkel és gyarló hibákkal. Március idusán bajtársaikkal együtt ők is megérdemlik az utókor főhajtását.
(Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma)
