Az orosz–ukrán háború idején a közép-európai népeknek, így a magyaroknak és a szlovákoknak nem egymással kell vitatkozniuk, hanem tudatosítaniuk kell, hogy mik a térség geopolitikai érdekei, és annak mentén kell összehangolni a cselekvést. Kelet és Nyugat már sokszor használt fel minket a saját céljaira, ennek tanulságait pedig Orbánt megelőzve tökéletesen átlátta mind a magyar Esterházy János, mind a szlovák Milan Hodža: válság idején közép-európai egységre van szükség, nem nacionalista széthúzásra, vagy idegen érdekek kiszolgálására.
Hetek óta megy az orbánozás a szlovák sajtóban, pedig Magyarországnak és Szlovákiának ugyanaz a geopolitikai érdeke: kis országok vagyunk, maradjunk ki a nagyok háborújából. A vak is látja, hogy az ukrajnai háború nem csupán két népről szól, hanem ott húzódik a háttérben a Nyugat ura, az USA. Amerika színes forradalmakkal előkészített keleti terjeszkedése ezúttal nem a tervek szerint zajlott le. Putyin ugyanis besokallt.
A Biden család által dróton rángatott Zelenszkij nyugatorientált, oroszellenes politikája a „cár”rettentő véres haragját vonta maga után, az alagút vége pedig aligha látszik. Eközben Közép-Európa ismét retteg, és felteszi a több évszázados kérdést: hogyan éljem ezt túl?
Nem is alaptalanul. Átgázoltak már párszor a térségünkön idegen hatalmak, ennek következményei pedig a mai napig velünk élnek. A második világháborúban Németország erőszakosan feldarabolta Csehszlovákiát, lerohanta Lengyelországot,a német szirénhangok hatására pedig Magyarország is csak ideig-óráig volt képes kimaradni Nyugat és Kelet háborújából. Hitler, mint nyugati agresszor végigment Közép-Európán. majd miután fogyott az ereje, fogytak a tartalékok, a Szovjetunió ellentámadásba lendült, és Sztálin gázolt át Közép-Európán a háború minden borzalmával együtt.
Persze legyinthetnénk, hogy ez csak történelem, de a geopolitikai helyzetünk ugyanúgy változatlan: Nyugat és Kelet közé vagyunk bezárva, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Köztes-Európa egymással ellenségeskedő országai sem a háborúból, sem a nácizmusból, sem a kommunizmusból nem tudtak kimaradni.
Az orosz–ukrán háború kapcsán pedig úgy néz ki, ismét Kelet és Nyugat házasságának felbontása közepén vagyunk, ahol egyik fél már dobálja a poharakat, tányérokat a másik felé, de azok mindegyike Közép-Európa hátán(is) csattan.
Csak hogy ezúttal nem kell így lennie. Tanultunk a történelemből, ezért nem fogjuk tétlenül nézni, ahogy Kelet és Nyugat ismét megpróbálja belerángatni Közép-Európát a saját konfliktusába. Ha az USA által felbátorított Zelenszkij rángatja Putyin bajszát, ezzel kockára téve a saját népét, akkor tegye.
Ha azonban felelőtlenül ezt cselekedte, mi, közép-európaiak nem vagyunk kötelesek ugyanezt megtenni.
A híradásokból láthattuk, hogy nem kevés veszíteni valónk van. Köszönjük szépen, de nem kérünk a háborúból, nem kérünk a szétszakított családokból, nem kérünk a lebombázott városokból, és főleg nem kérünk egy felelőtlen követelőző politikusból, aki képtelen volt reálisan felmérni országának a lehetőségeit, majd vadidegen országok kormányait kéri számon, mért nem rohannak hozzá hasonlóan ők is a saját vesztükbe. A válasz egyszerű: mert nem a mi háborúnk. Szolidaritást vállalunk, menekültek segítését vállaljuk, de ugyanazt a hibát nem fogjuk elkövetni. Nem hergeljük feleslegesen az orosz medvét! Meg azért fűteni is szeretnénk majd télen!
Közép-Európának van tapasztalata a pusztulásról és a nyomorról, és pontosan ez a rossz élmény, és az ebből való kitörés iránti vágy az, ami minket összetart. Bár nem jelentéktelen nemzetiségi problémák feszítik a közép-európai térséget, és azon belül Szlovákiát, az első és a második világháború tapasztalatai ráirányították a figyelmet, hogy a térségben élő népek közti nacionalista ellentét ellenére van, ami összeköt minket. Ez pedig a közép-európaiság: a félelem a despotikus kelettől, partnerség, de emellett azonban egyfajta udvarias távolságtartás is a progresszív woke által megerőszakolt Nyugattól. Nem akarunk már sem a Nyugat, sem Kelet áldozata lenni. Egy valamit akarunk! Járni a saját utunkat, ami az orosz–ukrán válság kapcsán a béke és a háborúból való kimaradást jelenti.
Ezt a köztes létet, és ezt a közös célt ismerte fel a manapság oly gyakran ostorozott Orbánnak két mestere a 20. században: a lengyel felmenőkkel is rendelkező magyar Esterházy János és Csehszlovákia szlovák miniszterelnöke, Milan Hodža, akik a hazafiasságuk mellett nem felejtették el a közép-európai népek összetartozását is hirdetni, és azért aktívan tenni.
Persze ezt a fajta közép-európaiságot ne a 21. századi mércével mérjük, hanem a 20. századi események tükrében vizsgáljuk. Mást jelentett akkor, és mást jelenet ma a közép-európaiság, de ettől függetlenül a régiek ugyanúgy tanulságul szolgálhatnak a ma emberének, mert a lényeg ugyanaz: a közös sors, és cél.
Esterházy és Hodža mind a német, mind a szovjet veszélyt felismerve, már jóval a V4-ek előtt szorgalmazott egy közép-európai együttműködést. Utóbbi a „Föderáció Közép-Európában” című művével, és tengerentúli aktivizmusával pedig még a kortárs amerikai értelmiség, és az USA külügyminisztériumának figyelmét is felkeltette. Esterházy és Hodža úgy volt hazafias, hogy a meglévő ellentétek ellenére partnert látott a másik népben. Képesek voltak lenyelni a békát, ha azt látták, hogy adott helyzetben van közös megoldás és cserébe pedig senkinek sem kell feladnia önmagát. Felismerték, hogy nem tartozunk se Kelethez, se Nyugathoz, hanem önálló geopolitikai térség vagyunk, ezért közösek az érdekeink, és a politikánkat is össze kell hangolnunk.
Szöges ellentéte ez mind a magyarországi baloldal füttyszóra idegen érdeket kiszolgáló, és Magyarországot háborúba sodró politikájának, mind a soviniszta Edvard Beneš fémjelezte politikának, aki nem rejtette véka alá: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.”
Lehet persze utóbbira azt mondani, hogy esetenként célravezető, de a konfliktus csak újabb konfliktust szül, a támadás ellentámadást, az akció reakciót. A végeredmény ellenben ugyanaz: a konfliktus elmérgesedése.
A háború idején az Orbán-kormány és a magyarság ellen való uszítás helyett Szlovákia lépjen rá a közép-európai útra, mely a konfliktus helyett a partnerségre, széthúzás helyett összefogásra, Beneš helyett Hodžára épít. Hodža utódai pedig Esterházy utódaiban méltó partnert fognak találni. Csak biztatni tudom a mindenkori szlovák politikai elitet és a magyar politikusokat az együttműködésre, mert rajtuk van elsősorban a felelősség. Rajtuk is múlik Közép-Európa sorsa!
Éljenek hát vele! Próbáljunk meg mi, magyarok és szlovákok ne ódzkodni egymástól, ha már egy helyen kell élnünk, és közösek is az érdekeink. Mindenkitől lehet valamit tanulni, próbáljunk hát meg ellesni valamit a másiktól.
A példa adott!
(Amberboy Levente/Felvidék.ma)
