Juhász Gyula magyar költő, Szegeden született 1883. április 4-én. Két nappal ötvennegyedik születésnapja után, 1937. április 6-án halt meg szülővárosában. A huszadik század első felében Magyarország egyik legismertebb költője volt, akit József Attila előtt, a magyarság sorsának legjelentősebb lírai kifejezőjeként tartanak számon.
Szülei, Juhász Illés (1853-1902) posta- és távirdafőtiszt, és felesége Kálló Matild (1862-1953), első gyermekeként született. 1893-1902 között a szegedi Piarista Gimnázium tanulója volt. 1899 májusában jelentek meg első versei a Szegedi Naplóban, augusztusban az Ovidius című versét közölte a Budapesti Napló. 1899-1990 között piarista novícius volt Vácon. 1902. május 26-án meghalt az apja hátgerincsorvadásban. Ezt követően 1903 és 1906 között a Pesti Tudományegyetem magyar-latin szakos hallgatója volt.
Barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Oláh Gáborral. A Négyesy-szeminárium titkára lett. 1904. november 26-án, a diáktüntetés alkalmával rendőrkard sújtott rá, megsebesítve fejét és kezét. 1905-ben levelet váltott és megismerkedett Adyval, aki nagy hatással volt rá.
1906. június 7-én tanárvizsgát tett, majd a máramarosszigeti piarista gimnáziumban tanított. 1907. február 9-én öngyilkossági szándékkal, néhány napra eltűnt a városból. Március 17-én tanári államvizsgát tett Budapesten, ahol megismerkedett Gulácsy Lajossal.
1906. augusztus 17-én publikálta első újságírói sikerét, amikor jelentős vezércikket írt a Szeged és Vidéke politikai napilapban Tetemrehívás címmel.
Ősszel a lévai piarista gimnáziumban kezdett tanítani. Október 1-jén elhagyta Lévát, Pestre utazott öngyilkos szándékkal. A Lánchídról a Dunába akart ugrani, de ifjúkori szerelme, Klima Ilona véletlenül arra járt, s közölte vele, hogy Szegeden megjelent első verseskönyve, Juhász Gyula versei címmel, s ezzel a hírrel visszaadta életkedvét, így október 3-án hazatért Szegedre.
1908 és 1911 között Nagyváradon tanított a premontrei gimnáziumban, ahol megalapítója volt A Holnap antológiát kiadó költői mozgalomnak. A város pezsgő szellemi élete kedvezően hatott rá. Itt ismerte meg Sárvári Anna (1887–1938) színésznőt, akihez reménytelen szerelem fűzte. Első Anna-verse 1908. október 25-én jelent meg.
1911-1913-ban a szakolcai királyi katolikus főgimnázium tanára volt, de ezt száműzetésnek érezte. 1913–1917-ben a makói állami főgimnáziumban tanított, s ez idő alatt a városban lakott.
1914. március 6-án, a pesti Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát. A Szent Rókus Kórházban kezelték, ahol fölkereste Eőrsi Júlia, aki halála után több írásban emlékezett meg a költőről. 1917. január 8-án idegrohamot kapott, betegségével a budapesti Moravcsik-klinikán kezelték. Április 9-én hivatalosan elmebetegnek nyilvánították. 1915. január elején megjelent második kötete, Új versek címmel.
1914. november 22-én tagja lett a szegedi Nemzeti Tanácsnak. A radikális párt alelnöke majd társelnöke lett, népgyűlések szónoka, és a Délmagyarország című politikai napilap vezető publicistája volt. A Forradalmi kiskáté című írásában, 1919 márciusában köszöntötte a kommunista hatalomátvételt. A szegedi színházdirektóriumának tagjaként április 8-án új műsorpolitika kialakításához kezdett.
Május 7-én a francia megszállás alatt levő Szegeden, a már április közepén fölülkerekedő ellenforradalom elüldözte a színház éléről, a tanárgyűlésen bántalmazták. Életét derékba törte a kommün bukása. Nyugdíjat nem kapott, verseivel, cikkeivel kereste kenyerét. A Munka című szociáldemokrata lap dolgozótársa, a munkásotthonban folyó kulturális munka irányítója volt.
A Nyugat-nemzedék nagy költői közt sajátos helyét költészetének közösségi mondanivalója, népi jellege adja. Költészetének fejlődésvonala életében megjelent köteteiből kevéssé ismerhető meg, mert anyagi és politikai okokból életművének kisebb részét tartalmazzák, és megtévesztő időrendet sugallnak.
Második verseskötetében (Új versek, 1914) saját hangjára talált. Szerelmi költészete kezdettől a reménytelen vágyakozást fejezi ki „az élete kudarcát” hozó örök asszony iránt, ennek az érzésének Anna csak tárgyat és igazolást adott.
Júlia-versei a hála és a lelki béke dalai, de ezt a hangot nem variálhatta sokáig, így tért vissza 1923 után az örök Annához. „Magyar versei” végigkísérték életét. A szegényparasztság sorsát elsíró „tápai versei” ciklust alkotnak. Költészetének terjedelmes része a magyar kultúra és a magyar táj ihletését őrzi. Korai publicisztikájában gyakori az élesen antiklerikális bírálat. Krisztusban az isteni magaslatra emelkedett embert csodálta.
Keresztény bűntudata örök harcban állt a pogány életvággyal.
A Mária-kultusz beszüremlett Anna-verseinek hasonlatkincsébe. Népi katolicizmusa a szegényparasztság fölszabadulási vágyát is magába foglalja (A tápai Krisztus, 1923). Megközelítőleg 1300 verséből majdnem 300 szonett. Ő honosította meg a villoni balladaformát a magyar irodalomban (Ódon ballada, 1907). Verselése laza, dalszerű, zenéje uralkodik a mondanivalón, jambusainak dallama is bánatot sugall. Kisregénye (Orbán lelke, 1924) és szinte valamennyi elbeszélése önéletrajzi érdekű.
Negyedszázados költő jubileuma alkalmából 1923. május 20-án Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móra Ferenc köszöntötte.
1925-ben az egyik cikke miatt bíróság elé került, de felsőbbfokon fölmentették. 1926-ban Bécsben József Attila kalauzolta, amikor Kassákkal, Hatvanyval találkozott. 1926-ban az Ipar utcában lerombolták a szülőházát. 1928-tól negyvennégy pengő nyugdíjat kapott. 1929. január 18-án elsőként jutalmazták a Baumgarten-díjjal, (Baumgarten Ferenc Ferdinánd által alapított irodalmi díj), amit 1930-ban és 1931-ben is megkapott, a siker azonban megbénította. Az év nagy részét a budai Schwartzer-szanatóriumban töltötte. A magány, a kirekesztettség és az elszigeteltség fokozta idegbaját, 1937-ben veronállal megmérgezte magát.
Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét, nyelve ténylegesebb, valóságosabb, érthetőbb. Költeményei általában rövidebb, szerkezetük zárt.
Az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Mélyen hitt a szépségben és a művészetben, mely az elveszett Édent jelentette neki. Ma intézmények viselik a nevét, köztük Léván a Juhász Gyula Alapiskola.
József Attila, akinek legelőször figyelt fel a tehetségére, és akit pártfogolt, így búcsúzott tőle: „Szól a telefón, fáj a hír, hogy megölted maga, barátom, hogy konokul fekszel az ágyon. A bolondok között se bírt szíved a sorssal.” (Meghalt Juhász Gyula – részlet)
Forrás: Wikipédia, Magyar életrajzi lexikon
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
